kiket elfelejtünk, ugyanott maradnak.
várnak az állomáson ránk, vesznek ebédet,
úgy írnak verset, mintha elküldenék,
megnézik, hogy kedvenc kávénk akciós,
lehet-e még kapni olyan szívószálat,
hány füstölőnyire vagyunk a kiüresedéstől
és ugyanúgy kiállnak integetni a buszhoz.
őket elhagyjuk, csak a gondolatunk marad
velük, mint útravaló a pusztulás útján.
mindenkinek vannak emlékei a vízről,
mikor sivatagba lép meghalni.
a város tele van őrültekkel
és a pályaudvarról vagonokban
az összekucorgó tereket apránként
elhordják az éhezőknek.
nem lakást keresek, hanem otthont.
felülök a fáradt, dohányszagú munkások
után, kedvenc helyemre fészkelem magam.
egy év alatt húszezer kilométert teszek meg,
de még sosem léptem át határaimat.
az utazás maga a béke.
csak a vonatokra bízni magamat,
minden és mindenki más csalás,
hazugság, elhagyás.
az is hazudik, aki azt mondja,
hogy majd ő itt marad
és nem fog elmenni, mint a többiek.
mindenki olyan, mint a többiek.
mind egyformák vagytok.
egyikőtök sem őrült.
egy bolyong csupán
a pályaudvar körül:
az is én vagyok.
Gál Panni