éhes, morgó farkasok repedt
hangja visszakong, mint halálharang,
megsimogatják a világ tíz sarkát
fogukkal, nehogy letörjék mosolyát
elkergetett, megváratott, az esőre
kitett gyermekárnyékomnak.
sár lennék, szerelmek alján
nyomot tartani, körbenéz két
tél bennem, a fények köré
gyűjtött sötétség kifolyik
a Tóth Árpád sétányra.
őszből és veszteségből gyúrt
testemnek vidéki kocsmájában
katatón búg egy gyermek feje
a falhoz igazítva, kampók között
puha párnákat szorít fogához
a felnőni képtelen mellkasból
önmagát kifordítani vágyó szívem.
lenézel hozzám: kis test didereg
éten november utolsó napsugarának
emlékébe kapaszkodva, arcán egy
mosoly hirdeti magához húzott
emberségét és az asztal alól
felpillantó két szememből
tudások tengere mossa ki,
hogy egyszer engem szeressetek,
úgy, ahogy talán sosem
érdemeltem még ki.