Tükörkép

 

Jó is az, amikor az ember teljes hangerőn üvölteti a Nothing else matters-t a Metallicától, a fiatalkoromat idézi. Pedig a zene már akkor régi volt, amikor még húsz éves voltam. Csak a zene és én, senki és semmi más. Szerencsémre végig bírtam hallgatni mind a hat és fél percet, anélkül, hogy a gyerekem visított volna valamiért. Hat és fél perc, ennyi szabadideje van egy anyukának. Hogy mire elég? Látod, arra, hogy tomboljak egyet. A zene véget ért és azon nyomban azt hallottam a másik szobából, hogy: „ANYAAAA!” Na igen, szép dolog az anyázás… Éppen ballagok át a folyosón és a hálószobák melletti tükörnél különös dolgot láttam, szinte visszahőköltem. A jó hír, hogy a saját tükörképemet véltem felfedezni…a rossz meg?! Igazából jó hír is lehet, hiszen a húsz éves énem nézett vissza rám. Közelebb hajoltam, az arcomat nézegettem, gondolkoztam, hogy hívjam-e a férjemet, hogy vigyen be a zártosztályra…. Addig néztem magam, amíg rám nem kiáltott a lány a tükörből.

• Hát te mit nézel?
• MI VAN?! – hőköltem hátra. „Tényleg kéne az a zárt osztály.” – gondoltam.
• Vártam egy ideig, aztán gondoltam megkérdezem, mert nem szoktad csak úgy ezt csinálni. Amúgy bevallom, tetszett, bóknak veszem. – nevetett fel a lány.
• Most komolyan magammal beszélgetek? – tettem fel a kérdést nagy nehezen.

Ha valaki más mesélné ezt, tuti nem hinném el. Tudom, hogy én vagyok az, aki beszél a tükörből, de mégsem. Ki ez a lány? Mit akar tőlem?

• Látom, nagyon agyalsz…
• Igen.
• És min? – kérdezte szemtelen mosollyal. A kis pimasz!
• Hogy most álmodom vagy tényleg a húsz éves önmagammal trécselek itt…
• Rád bízom, találd ki. Nem lövöm le a poént.
• Hát nem könnyíted meg az ember dolgát. – húztam fel a szemöldököm.
• Nem is azért vagyok itt…

Közben drága gyerekem megint visítani kezdett, mint egy fába szorult féreg vagy egy démon, szóval kénytelen voltam ott hagyni a tükröt. 

• Anyaaa, merre jártál? – nyávogott Ezékiel.
• Anyának volt egy kis dolga. – húztam félmosolyra a számat. Milyen dolga!
• Ha apa hazajön, akkor menjünk el Dominikhoz, mert van új játéka és szeretné megmutatni.
• Hát, drágám, arra nem biztos, hogy van időnk. Hétfő délután van. – tűnődtem.

Mit szólnál ahhoz, ha péntek délután mennénk el a kis barátodhoz?

• Jóóóóó! – ugrott a nyakamba a kis majmocskám. Vajon én is ennyire fogok örülni?

 

***

 

A házasság és az anyaság sok munka. Nagyon sok munka. Ha az egyikre akár csak egy kicsivel is több időt fordítok, már lelkiismeret-furdalásom lesz, hogy mi lesz a másikkal. És fordítva. Ebbe az ember fiatalon nem gondol bele. Miért is tenné…? Ha mindenki ennyire racionálisan gondolkodna, az emberiség már rég kihalt volna… Úgy pár tízezer évvel ezelőtt. Ilyeneken jár az eszem így, hogy itthon vagyok GYES-en. Kész is a képlet: kisgyerek egyenlő elbutulás. Spekulációmat a fürdőben folytattam tovább. Mondhatni el is feledkeztem a délelőtti incidensről, amikor valaki vidáman rámköszönt. A tükörből!

• Te miért vagy állandóan ilyen vidám? – fintorogtam a hasonmásomra.
• Miért ne lennék? – kérdezett vissza kacsintva. 
• Jogos, azt se tudod, mi az az élet. A tükörképem erre elhallgatott és a tekintetét követtem, mely elég feltűnően az alkatomat vizsgálta. Ösztönösen a hasam elé kaptam a kezem.
• Nem is vagy olyan rossz, mint ahogy képzeltelek. – nézett rám hirtelen.
• Nem tudom, mit hittél.
• Azt, hogy jobban lóg a hasad és a melled. Igazi mami testet vizionáltam.
• Azért, mert negyven éves vagyok, még nem vagyok fonnyadt öregasszony! – csattantam fel.
• Oké. – tette fel a kezét. De nem is vagy már fiatal.
• Nem, tényleg nem. Minden vágyam, hogy újra az legyek. De ez nem így működik.
• Tudom, hogy nem. Nem úgy látom az időt, ahogy te.
• Szeretnéd úgy látni? – kérdeztem.

Hosszas tűnődés után végül egy igenlő választ kaptam.

• Tudod, én nyitott vagyok. – csiripelt. Iszom az új információt, minden nap annyit, amennyit lehet. Amennyi belémfér.
• Ez így szokott lenni. Az ember addig akarja tudni a dolgokat, amíg ki nem elégül. Amíg rá nem jön a világ borzalmaira. De akkor már késő. Tisztában lesz sok mindennel és azt kívánja, hogy bárcsak olyan tudatlan lenne, mint amilyen volt. Ez lehet fél perce, de több évtizede is. Nálam az utóbbi játszik… Pontosan húsz éve. Ma húsz éve.

A kedves barna, őzike szempár csak nézett rám és próbált mindent elmondani, amit csak lehetett. Összeszorult a szívem.

• Ezért vagy itt, igaz?

Egy lágy mosoly suhant át az arcán.

• Megérte várni. Kitaláltad!
• Üzenni akarsz nekem valamit? Vagy esetleg megőrültem és magamban beszélgetek? Egyszer mondanál valamit konkrétan! – fakadtam ki.
• Csak meglátogatni akartalak.
• Minek?! Se időm, se energiám, se kedvem nincs foglalkozni veled!
• És akkor most mit csinálsz…?

Bumm, ő nyert.

• Nem tudom, igazán nem tudom.
• Ha gondolod, segítek.
• Ugyan miben? Húsz éves vagy!
• Nem úgy segítek, ahogyan azt te gondolod.
• Hát hogy?
• Elfelejtetted, hogy ki vagy. Visszavezetlek oda, ahonnan indultál.
• Fogalmad sincs arról, hogy egy ember mennyit fejlődik az élete során. Inkább hagyj békén! – kiabáltam teli torokból. 

Nem bírtam ránézni, elfordultam. Remegtem a dühtől.

• Az anyaság megváltoztatott, ez rendben van. – szólalt meg a kislány mögülem. De azóta már nyomokban sincs benned az a lány, aki volt. Egy porszemnyi se. Biztosan ezt akartad?

Persze, hogy nem ezt akartam. Azt hittem, hogy lesz egy szakmám, férjhez megyek, gyereket szülök és kész is a rózsaszín habcsókos életem.

• Az lett volna a csoda, ha nem változtat meg. – töprengtem. 
• Az ember addig nem is tudja elképzelni, hogy mekkora felelősség a gyerekvállalás. Mennyi teher, mennyi mindenről kell lemondani. És a testem se a régi, a terhesség és a szoptatás nem tett neki jót. – folytattam.
• Látod még magadban a nőt?
• Esküszöm, pszichológus is lehetnél…
• Ne térj ki a válaszom elől. – szegezte rám a barna szemeit.
• Igen, néha… Amikor a férjemmel vagyok… Vagy amikor érzem, hogy utánam néznek az utcán. – töprengtem. Bár tény és való, hogy nem annyit, mint fiatal koromban.
• Sokat mondod, hogy „fiatal koromban”.
• Igen, mert erről kérdezel.
• A mostani Te és a régi Te ugyanaz?
• Gondolom igen.
• Nézd meg az éjjeli szekrényed alsó fiókját. – utasított.
• Már kutakodsz is utánam?!
• Csak nézd meg. Ha akkor sem érted, hogy miről beszélek, akkor eltűnök. Örökre. És akkor bánhatod, hogy nem értettél…
• Túl jó vagy bűntudatkeltésben. – néztem bele a tükörbe elképedve és a hálószoba felé vettem az irányt.

Kinyitottam az alsó fiókot és a még régen bedobált okleveleket szedtem ki belőle. Továbbképzések, diplomák, nyelvvizsgák tömkelege, egyéb fontos papírok, amik amúgy minden nap nem kellenek. Aztán a kezembe akadt egy napló. Elég régen írhattam, mert egyáltalán nem rémlett, hogy én valaha egy piros pöttyös kis könyvecskébe írtam volna. Kinyitottam, találtam benne egy összehajtott levelet, óvatosan belenéztem. Elolvastam az első két szót, majd azonnal visszacsuktam. Teljesen lebénultam és forró, sós könnyek áztatták az arcomat. Felpattantam, remegő lábakkal futottam vissza a tükörhöz, de ekkor már csak a valódi önmagamat láttam. Negyven évesen, anyaként, feleségként. A szemeim sarkába pedig újból visszatértek a váratlan vendégek, a ráncaim. Összeroskadtam és sírtam, ahogy csak tudtam. A kisfiam rohant oda hozzám, hogy átöleljen, de szegény hiába próbálkozott mindennel, nem segített. Fogalmam sincs, hogy meddig ülhettünk a padlón ölelkezve, de egyszer az éppen hazaérkező férjem húzott fel a földről.

• Mi történt veled? Mi van a kezedben? – nézett rám Dávid riadtan.

Nem szóltam semmit, csak odanyújtottam a lapot és hagytam, hogy szétnyissa. Szótlanul elolvasta, majd idegesen ledobta. A papírlap koppanása szinte fülsüketítően hatott. A kisfiam ebből nem sokat sejtett, csak az apja után futott, örült neki, hogy hazaért a munkából. Talán jobb is így. Erőt gyűjtöttem és felemeltem a levelet és minden egyes szavát lassan olvastam el. Közben megállás nélkül cikáztak a gondolataim, hogy nőként nem érek semmit a férfiak világában és Dávid sosem akarta volna, hogy egy ilyen útra térjek. Súlyos konfliktusaink voltak ez miatt. Ki az a lány, aki akkor voltam? Ki az a bölcsész, aki egykor teljesen más akart lenni? Egy mondat, mely rengeteget jelentett volna nekem, de hagytam elúszni. Ma már késő. Érett, nőiségemben (elvileg) kiteljesedett anyaként már nem állnám meg a helyemet. Egy mondat, mely sosem vált valóra: „Felvételt nyert a gépészmérnöki szakra”.

 

Bene Dóri