I.
Megismerés
Csecsemő volt, amikor elsőnek megpillantotta őt. Ekkor nanoszekundumig tartott csak hosszan tartó varázsa, mégis emlékszik erre a pillanatra.
Ezt követően többször is a háta mögé férkőzött, hallgatott, elbújt és ellesve hallgatta beszélgetéseit, amelyekből mindig tudta, hogy hogyan cselekszik egyes helyzetekben, miként ítéli meg önmagát és első választottját. Az újabb választottait is mind tudta név szerint, nem volt rest, hogy kövesse minden lépését, hisz tudta, hogy eljön az idő, amikor segíthet rajta.
Egyértelművé vált, hogy eljön az első olyan találkozás, amikor nem válnak el többé.
Nem volt elégedett, fizikailag ott lenni semmi, lelkileg is közös területre vágyott, hogy teljes legyen az egyesülésük…
II.
A kiteljesedő test
Elkísérte őt az álmaiba is. Megjelent sokszor, mint Alma, Kígyó esetleg Légfuvallatként simította arcát érzéki csalódásként álomképeiben. Nem hagyta őt, hogy elfelejtse, akár mondhatjuk úgy, kísértette, gyötörte, élvezettel töltötte el, megzabolázva egyénét.
Burjánzó agytekervényein minden pillanatban ott tüzelt egy régió, amibe legalább egyik alakja épp bevette magát; magának követelve nem csak a külvilágot, hanem még a belsőjét is, egyre több teret hódított magának.
A birtoklási vágy nála határokat nem ismerő.
– De nem ám!
A régmúltját már ismerte, azt elsajátította. A közelmúltját megkaparintotta, uralván a jelent.
A történéseket a kezében tartva pedig szilárdan hitte, hogy nem hagyott egérutat; az idő alagútját lezárta egy elé görgetett kővel, ezáltal a föld alatt kell maradnia fejet hajtva a saját hajából font korbácsnak. Összerendezte a fürtöket 9 nagy fonatba, kagylók igazgyöngyeit helyezve minden fonatba, gyengéd tenyerének hossza volt minden gyöngy közti táv. A gyöngyöket a karnyújtásnyira és mégis oly távol lakozó illatdús, mámoros szerelmek emlékszilánkjaiból válogatta. Ezeket rabja életútján szedte, mint bimbózó virágok nektárját egy lepke. Minden gyöngy a múltból vett, tömör elefántcsontszín töredék; hiába csiszolódtak az idők során szabályos gömbbé, megtartották az élességüket, vágtak, ha hozzáért bárki. A gyöngyök forró emlékekből olvadtak meg, amik továbbra is díszei a hajkoronának. Kis szegecsek is felbukkantak búvópatakokhoz hasonlóan a nagyobb fonatokból, sok-sok pici tű, sokaságuk akár homokszemek a Holt-tengernél, melyek nem fájtak többé, és megtartó erőt biztosítottak akár egy fakírnak. Ezek közönséges egyenletes emlékek, amik már életlenek, de időnként visszamásznak a tudat Sínai-hegyére és kinyilatkoztatnak.
Bíborcsigák tiport, szárított testéből nyert festék adta a fonatok közé helyezett szalagok színét, mely a felsőbbrendű lelki fájdalom színét kölcsönözte az ártatlan fehér szalagoknak. Ez a szín megfelelően illett, csalfaságát és lobbanékonyságát is a valóságban megfelelően mutató vörös fürtjei közé. Két szín, ami a vér száradt és friss árnyalatát mesterien tükrözte.
A korbács több fontos funkcióval is szolgált ezáltal:
Egyfelől a fájdalmat mintázatba rendezte. A gyöngyök érintésnyire levő sorozatával, tompítva a mintát a szegecsekkel és gyönyörködtetve a bíbor-vörös keverékével. Illata távolról rózsa, ami feltehetően vörös színű; közelről mámorító ecet, beleivódik az orrba és sok idő míg múlik érzete. Tapintva melegséges, még a rideg szegecs és gyöngy is, de túl soká tartva, égetni kezd forrósága. A korbács mégis az egyetlen eszköze, amit felhasznál közvetlenül, hogy megtartsa a vágyai tárgyát. Testét annyira elfedte, hogy közvetlen közelségében áldozatai úgy érezték, szinte bárki állhatna előttük. Véletlenül sem akarta kimutatni igazi lényét, ami a kizárólagos szerelmet takarta. Hiszen az arcát elfedi, mindössze a szürke szemei látszanak ki a fehér bakbőrből készült maszkja alól. Az arcvonalakat követi, de részben elfedi a lepel, más és másnak tűnik a félsötét kormos üregben. A szembogár folyton óriásira kitágulva tátong, egy sötét sugár kíséri tekintetét, mivel az eseményhorizont itt szippant bele a valóság szövetébe. Az írisze szürke mély árkokra és hasadékokra szabdalt, hasonló a Szent-András törésvonalhoz, ami a feketeségbe veszik el középütt. A szemfehér megfelelő világítást ad a szemnek, az erek, mint a láva folynak a törésvonaltól szerte-szét, hogy jéggé dermedt tájakon jussanak el a túlsó féltekére is. Ez a hő az, amit a vér hoz ide, ami felszárítja a könnycsatornák megeredő vízfolyásait, de szerencsére a felesleg mindig képes lefolyni az időtlen vízesést alkotó pupilla körvonalán.
Szerencsére kiegyensúlyozott az időjárás, a csapadék egyenlően oszlik el és párolog jéggé a lávafolyásokat érintve.
– Nem lehet, hogy aki ebbe a lélektükörbe tekint ne látná meg magát, viszont közvetlen ne tegyük ezt meg, ekkora érdemtelen veszélynek áldozni szamárság volna!
Arca többi vonása ismeretlen a takarás miatt, de érinteni már érintette mindenki, csak nem tudta, hogy ez volt az a selymesség, amiről szó van a szellőben, az alma viaszos rétegében, kígyó levedlett és élő bőrében…
A száj helyére pillantva hiányérzetünk támad, nincsenek ajkak és borús síkság lappang helyükön. Szótlan szól, a szája részünket képezi, egyfajtaképp folyton csókban égünk vele. Minden a leheletek cseréjén múlik.
Amit mondunk kihat rá, ahogyan ránk is hatással van, amint érezzük az ajkait és pecsétviaszt olvasztva zárja be a szavak kapuit. A gondolatok, amiket átad, folyton csókolgatják az érzőkérget, stimulálva és elragadtatva azt. Nem lehet betelni vele, be nem áll a szánk, egymás fejében járunk, szinte összeforrva. Ez is a csapda része. Bedőltünk neki… pedig még hátra van számos eszköz, hogy biztosan ki ne tudjunk lépni a szorongatásból.
A fejet elhagyva folyton fluktuáló, pulzáló vidék az, ami forrong a márvány-ál-arc alatt. Karmazsinszín vászon alkotja a tógát, ami a pulzálást követve átlátszóvá lesz majd teljesen tömörré válva takar el mindent a szemek elől. Egyentest egyenruhában. Minden pulzálásra másnak tűnik a test, mikor látható, majd új alakot vesz fel egy ritmussal később. Teljesen elkápráztató mutatvány, ami nem ismétli meg önmagát, ezért minden kihagyott pillanat örökre elveszett élményt rejt magában. A szeméremnek helye nincs, nyaktól talpig bemutatásra kerül minden. A megfelelő gondolatra megállhat ez az eszeveszett rohanás, de amint újra feleszmélünk, gyorsabb tempóban fog újra kezdődni, egyre gyorsulva, amíg nem leszünk képesek megálljt parancsolni és el nem fárad szemünk örökre. Szerencse, hogy a sötét barlangban a még sokáig égő gyertyák megengedik, hogy mindenki részesüljön a látványban.
III.
A (mély)repülés
Együtt volt vele, minden percében a napnak, hozzászokott ahhoz, hogy csak a karmazsint és vörös-bíbor színeket látta naphosszat a gyertyák lusta fényében. Jól hozzászokik a szem a hasonló fényviszonyokhoz, már pupillájuk alakja is hasonlóvá vált. Nem is volt másra szüksége, kitölteni volt hivatott minden érintéssel és gondolattal az egész napját, hogy végül kettejük helyett egyedül lehessenek együtt. Egyesülésük pillanata megpecsételte volna a sorsát, hiszen örökre itt maradt volna, kiszolgálva ösztönkésztetéseit addig, míg megcsömörlött, összerogyott testét el nem fogyasztja a Kígyó.
Egy út, amely kiutat jelenthet számára, hogy kitartóan, átgondoltan és belsőből jövő hittel próbálja meg elgörgetni a barlangot elfedő követ. A bestia a próbálkozást látva bevetné minden erejét, hogy elterelje a figyelmét és ezzel egy sziszifuszi munkává alakulna a görgetés és a követ újra gurítania kell. Ez azonban azt jelenti, hogy mégsem volt elég erős a magába vetett hite és ezzel megpecsételi saját sorsát.
3 nap eltöltött idő után lehet kijutni még, ilyenkor a fényre kerülve megtisztul a test és elfeledi mi volt a barlang bejáratán túl. Akik megszöktek ismerjük őket és köztünk élnek. Kikerülve innen erőt vettek magukon és felismerték, hogy a hedonisztikus dőzsölésnek nem lehet végét vetni egy ilyen társsal, akinek a célja a másik elhasználása és eldobása, persze a teljes felhasználása után. Tudni vélték, hogy ők is ugyanolyan felelősek, mint a vörös ruhás alakváltó, aki csak az ő képtelenségüket és beletörődésüket találta meg és használta ki bennük.
– Akik bent ragadnak elfogyasztva végzik mind, ezért nem tudtam sosem megmondani, hogy mennyien estek áldozatul ennek a tömeggyilkosnak…
Kovács Bence Zoltán
