Késő nyár és kora ősz fényei keveredtek egymásba az ablakon kívül. Legalábbis így tűnt. Az én lakásom konyhájába csak délután lesett be néhány kósza napsugár. Most viszont reggel volt még, reggel és sötét. Egyedül ültem a kis asztalomnál, fáradt szemekkel szemezve egy befőttes üveggel. Azzal a fajtával, ami már számtalanszor volt újrahasználva. Legalján néhány kanál lekvár. Már csak ennyi maradt.
Pedig mennyi, de mennyi minden fér bele egy ilyen kis befőttes üvegbe. De leginkább szeretet, amivel a gyümölcsfát felnevelik. Amivel aztán leszedik róla a megérett, kerek barackokat. Az, amivel meghámozzák, kimagozzák, majd egy hatalmas edénybe téve órákon át kavargatják, míg tökéletes nem lesz a lekvár. Szeretet, türelem, és kemény munka. Ennyi mindent tárolt ez az üvegcse. Most pedig szinte már üres.
A mamám persze szívesen adott volna még, ha lett volna. De már nem olyan időket éltünk, ahol megérte otthon eltenni a gyümölcsöket. A fák megadták magukat a betegségeknek, az emberi kéz pedig az időnek. Egyszerű és olcsóbb volt megvenni a boltban a lekvárt, majd egy kis fintorral megenni, elfogadva, hogy ez van. Pontosan tudtam, hogy számomra is kikerülhetetlen ez a jövő, de még egyszerűen nem akartam elfogadni. Inkább néztem szomorúan a maradékot.
Néztem volna még, ki tudja meddig, de tudtam, hogy el kell indulnom otthonról. Beülni egy előadásra, majd elmenni bevásárolni, ebédet főzni magamnak. Visszazökkeni a gyors hétköznapokba. Kelletlenül sóhajtottam, majd megindultam. Hiába mentem viszont el otthonról, az agyam folyton vissza-vissza kalandozott a konyhába, és bárhol is voltam éppen, magam előtt csak azt a kis befőttes üveget láttam. Alig látszott már a címke, ami még egy előző életéből maradt rajta. Alig látszott már benne, hogy mi célt szolgált most.
Mikor hazaértem, már az ajtóban éreztem az izgalmat. Mintha egy rég nem látott barát várna rám a lakásban, olyan lendülettel nyitottam be. Sietve kiléptem a cipőmből, a táskámat pedig ledobtam. Közben mocorgást hallottam a konyhából. Kíváncsian néztem be a kis helyiség ajtaján, tekintetem pedig rögtön az asztalra szegeződött. Üres. Csak a kék-fehér kockás terítő mintázata kápráztatott. A konyhapult mellett viszont a lakótársam álldogált. Késsel a kezében.
– Állj!
Lakótársam komótosan fordult felém, letéve a kenyér mellé az evőeszközt. Én úgy néztem rá, mintha gyilkosságon kaptam volna, ő pedig tökéletes unalommal fogadta tekintetem. A lekvár még biztonságban.
A következő negyed órát azzal töltöttem, hogy leültettem az asztal mellé őt, és megpróbáltam elmagyarázni drámaiságom okát. Próbáltam minél összeszedettebb lenni, de a szavak nem jöttek ki megfelelően. Valami túl egyértelmű hiányzott minden mondatomból. Megbújt, én pedig nem voltam képes előcsalogatni.
– Furcsa vagy! – mondta végül a lakótársam a monológom végén. – Ha nem eszed meg időben, egész egyszerűen meg fog romlani.
– Persze, tudom.
– Ha pedig ígyis-úgyis el fog fogyni, jobb ha te eszed meg. Ha te élvezed ki az utolsó falatot.
Leültem vele szemben, ismét magam elé rakva a lekvárt. Ugyanott találtam magam mint reggel. Talán el se mentem otthonról.
– De mit tudok csinálni, ha egyszerűen képtelen vagyok megtenni? – kérdeztem. A tekintetemet egy pillanatra se vettem le a befőttesüvegről.
– Miért akarsz ilyen mély filozófiai kérdést csinálni ebből? Mondom, a végeredmény ugyanaz.
– Csak mégis bennem van, hogy megpróbáljam kikerülni.
Hallgattunk egy darabig. A ritka napsugarak most kopogtattak a konyhánk ablakán. Amint elérték a befőttes üveget, a baracklekvárt arany színűre festették. Sajnos nem tartott sokáig ez a szép pillanat, a fény hamar tovaállt.
– Eszembe jutott valami erről – szólalt meg a lakótársam. – Nem tudom, nálatok volt e ilyen, de mikor megszülettem, apám félrerakott egy közepes minőségű bort.
– Hogy megigyátok mikor tizennyolc leszel?
– Igen, igen. Nagyon eredeti – elmosolyodott magában. – Na mindegy, nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy mikor én tizenhat voltam, egy ártatlan házibuli közben megtaláltam ezt a bort. Semmi más nem volt már otthon, én meg túl részeg voltam, hogy érdekeljenek a következmények. Szóval a barátaimmal szépen megbontottuk, és megittuk.
– Jaj, istenem – mondtam, eltakarva a vigyort az arcomon.
– Tipikus tinédzser viselkedés. Másnap persze megpróbáltam megoldani, hogy ne tűnjön fel a dolog, almalével meg ilyenek. De nyilván, mikor apám elővette a tizennyolcadik szülinapomon az üveget, elég gyorsan észrevette a hibát.
– És nagyon kivolt?
– Borzasztóan – mondta nevetve. – Viszont, bármekkora hülyeség is volt, tudod mit tudok elmondani?
– Igen? – kérdeztem, szinte izgatottan.
– Hogy az a bor pont akkor volt a legfinomabb, amikor megittam. És semmilyen későbbi sajnálkozás nem tudja ezt elvenni tőlem.
Hátradőltem a széken, és felnéztem a plafonra. Mosolyogva megráztam a fejemet, nem tudtam eldönteni, mit is kezdjek ezzel a történettel.
– Na mindegy, nem kell ezt se túlgondolni – mondta a lakótársam, majd felsóhajtott. – Viszont valamit eszek, ha már a lekvárból nem kaphatok.
– Mintha a tied lenne.
– Tényleg, kenyeret hoztál? – kérdezte, miközben felállt az asztaltól.
– Basszus. Teljesen kiment a fejemből – mondtam. Megráztam a fejem, hátha így visszatérek a való világba, majd felpattantam én is. – Gyors leszaladok érte, jó?
Amúgy is kellett egy kis friss levegőt szívnom. Az otthoni meleg teljesen elálmosított, a gondolataim pedig kásásak lettek tőle.
Amint kiléptem az utcára, megcsapott a hideg. Nem sok választott már el minket az első őszi fagyoktól – azoktól, amiknek még a gondolata is vacogásra készteti az embert. Szerettem volna kiélvezni a maradék jó időt, így inkább a hosszabb utat választottam, át a parkon.
A fák még zöldek voltak, csak egy-két sárga festék folt került bele a képbe. A parkra öröm volt ránézni, emberek sokasága töltötte meg élettel. Gyerek kacaj és sikoltozás, meg gördeszkák és a beton súrlódása. Összehúztam magamon a kabátot kicsit, és lassan sétáltam a járdán.
A homokózóban egy óvodás kislány és barátnője gyúrták a tegnapelőtti esőtől még ragadós homokot. A vödör volt a sütő, két kezük a dagasztó. Mellettük a mászókán egy alsós fiú mászott át a túloldalra. Minden karlendítés hasonló lendülettel történt, arcán az a büszke mosoly, ami a hasonló korú fiúk végtelen magabiztosságából táplálkozott. Egy lány állt a mászóka aljánál, unott arccal vette fel a mutatványt telefonján. Miután a srác megtette a tornásztehetségű landolását, odafutott, és izgatottan követelte a videót. A lány odaadta a készüléket, majd se szó, se beszéd elsétált. A fiúnak fel se tűnt.
Sétáltam, figyelve, hogy ne lépjek a járda repedéseire. Ha túl közel voltam egyhez, gyerekes módon átugrottam felette. A lakótársam története járt a fejemben közben. Hogy mennyi hülyeséget sikerült elkövetnem középiskolás éveim alatt. Meg előtte is bőven. Sok emlék megszépült azóta, de a legtöbbtől egyszerűen elborzadtam. A mostani fejemmel képtelen lettem volna őket megtenni, mégis hálás voltam létezésükért. Kissé klisés. Tinédzserként annyiszor hallod, hogy a felnőttek ilyeneket mondanak, de teljesen más megélni az egészet.
Már majdnem kiértema parkból, amikor szembe jött velem egy középiskolásoknak tűnő baráti társaság. Két lány volt, a többi mind fiú. Az egyik mosolygós, jó tartású, a másik szinte elveszni látszott. Mint egy sebzett farkas, úgy követte a falkát, folyton hátra tekintgetve, valami veszélyt várva. Néha hozzáfordultak, ő elmosolyodott szelíden, majd bólintott, tekintete pedig ismét elkalandozott. Egy kósza pillanatban összetalálkoztak szemeink. Úgy éreztem, ugyanazt a kérdést tesszük fel magunknak: vajon ő hogy lát engem most?
Szórakozottan folytattam utamat. Valami mintha a helyére került volna most, de csak miután kivéste magának a helyét. Talán sosem szűnök meg az a középiskolás lány lenni, aki mások fejében keresi a saját boldogságát. Talán már rég megszűntem az lenni.
Mire hazaértem a kenyérrel, már kezdett sötétedni. Lakótársam még mindig a konyhában üldögélt, egy könyvvel a kezében. Fel se nézett, mikor beléptem. Teljesen elmerült az olvasásban. Csak akkor eszmélt fel, amikor elé tettem egy kenyeret, rajta vastag lekvár réteggel. Saját magam előtt is hasonló tányér volt. Érdeklődve nézett engem, nem volt benne biztos, hol a csapda. Ekkor felvettem a kenyeret, és egy jóízűt haraptam belőle. Sose ízlett még ilyen jól a lekvár.
Katzenbach Gréti
