Beszélgetés Ladányi Annával, Kocsonya Zsófi Örökölt bors című színdarabjának szereplőjével
A 2023. november 19-én megrendezett előadásnak a MU Színház adott otthont, mely egyben egy egyedi és formabontó „családi” vacsora meghitt helyszínévé is vált. A közönség tagjaként 5-6 fős asztaloknál foglalhattunk helyet: a terítés rusztikussága külön bájt és sokszínűséget kölcsönzött az eseménynek, ellensúlyozva a nézőtértől alig szeparált színpad díszletének letisztultságát, és egyúttal ráhangolva a kíváncsi vendégeket az előadás változatos, rendhagyó, mégis végtelenül ismerős, nosztalgikus ízeire és atmoszférájára.
A darab ugyanis, valójában nem más, mint a szereplők egyéni sorsainak családi történeteiken – és a hozzájuk kapcsolódó, finomabbnál finomabb fogásokon – keresztül való „tálalása”, de több is annál: őszinte, érzékeny kitárulkozása a hagyaték, meghitt emlékek vagy akár traumák által formált, s általuk megerősödött egyéniségeknek, akik az étkezés rituális szokásának keretei közé helyezve meséjüket, saját örökségünk „megemésztésében” is segítséget nyújtanak. Többek között, a házilag készült ceglédi leves; az étkezési zavarokat és generációs különbségeket hatásosan, humoros csavarral feltáró anya-lánya hamburgerezés; egy gyermek születésének megrendítő történetéhez felszolgált, kis pohárnyi anyatej; gondtalan gyerekkorunk kedvence, a kakaós csiga közepe; valamint a főfogás, az előadók által saját kezűleg, az első jelenet hangulatos beszélgetése alatt gyúrt tésztából készült spagetti, melyhez a szószt maguk a nézők készíthették el egy, a színpadon zajló, szerelmi bánat feldolgozását szolgáló „szeánsz” keretei között – mind olyan életesemények ízét idézik fel bennünk, melyek közül párat már minden bizonnyal mi magunk is „kóstoltunk”.
A sok szempontból különleges előadás egyik fiatal, tehetséges szereplőjével, Ladányi Annával, a társulat tagjaként átélt élményeiről beszélgetve, elmés, empatikus, érzékeny reflexióin keresztül nem csupán a színjátszás szépségeit és nehézségeit, de az étkezés és alkotás kapcsolatépítő, összetartó erejének jelentőségét is lehetőségem nyílt az előadó perspektívájából megismerni.
Hogyan találtál rá a darabra, hogyan ismerkedtél meg a többi szereplővel?
Ladányi Anna: A dramaturgtól, Hirsch Mátétól hallottam róla, akkor még csak közösségi színházi foglalkozás-sorozatnak készült, Kocsonya Zsófi tavalyelőtti SZFE-s (Színház- és Filmművészeti Egyetem) diplomamunkája volt. Hetente egyszer összeültünk egy két óra hosszú foglalkozásra, amikor mindenféle drámajátékokon és különböző feladatokon keresztül – amikben már szerepeltek a receptek és a családi történetek – mindekinek születtek erős pillanatai és ezeket a kedvenc, emlékezetes pillanatainkat, jeleneteinket dolgoztuk át, „gyúrtuk össze”, szó szerint, egy előadássá.
Én kicsit később, a harmadik alkalommal csatlakoztam; tudtam, hogy izgalmas koncepció, ezért is mentem el rá. Kicsit izgultam, hogy milyen emberek lesznek, és nagyon pozitív élmény volt, mert tényleg, az első pillanattól kezdve nagyon-nagyon kedvesek voltak, jó volt a hangulat, és már azon az első alkalmon is nagyon jól éreztem magam.
Igényelt valamilyen végzettséget a részvétel?
L.A.: Nem, a műfaj sajátossága, hogy teljesen amatőrként részt lehet venni, vagy, ha valaki színész, szakmabeli, mint köztünk többen is, ők is civilként, saját magukként vannak jelen. Én is féltem kicsit, hogy nem tudok főzni, de kiderült, hogy viszonylag kevesen tudnak közülünk.
Mennyi ideig tartott amíg kialakult a végleges koncepció, már ha beszélhetünk ilyenről ennél az improvizációs műfajnál?
L.A.: Az összejövetelek február végén kezdődtek, de az első előadás ötlete csak április környékén született meg véglegesen. Olyan másfél hónap volt, amíg összeraktuk; főleg azzal volt sok munka, hogy az egymáshoz lazán kapcsolódó történetek hogyan válhatnak eggyé, hogyan rakhatjuk sorba, változtathatjuk meg őket és adhatunk nekik olyan keretet, hogy követhető legyen. Szóval olyan 4-5 hónap, majdnem fél év.
Addig volt idő, hogy „összeérjenek az ízek”.
L.A.: Igen, abszolút. Az a verzió, amit te láttál, nagyon hasonló volt az első bemutatóhoz, júniusban, az ÖrkényKÖZ-ben, de utána még szükség volt egy másfél hónapos próbafolyamatra, mert sajnos egy szereplő kiesett a nyáron. Bár igazából, szerintem, tényleg nem lehet végleges formáról beszélni.
Te két jelenetben is jelentős szerepet játszol. Ezek közül a monológodban egy megrázó emléket idézel fel egy hozzád közel állót ért zaklatásról, melyről megkértek, hogy ne beszélj senkinek. Milyen érzés volt ezt elmondani, előadni?
L.A: Amikor ez a téma előkerült, még viszonylag új voltam a csapatban, talán a harmadik alkalmam lehetett. Leültünk egy körbe és Zsófi (a rendező), mondta, hogy mindenki emlékezzen vissza egy helyzetre az életében, amikor nagyon szüksége lett volna a „nyugi-kajára”. Nekem nyilván ez volt az első, ami eszembe jutott. Számomra ez egy nagyon traumatikus élmény és igazából nem beszéltem ezelőtt még senkinek róla, főleg ilyen rövid ismeretség után. De ahogy elkezdtük sorolni, egyre személyesebbé, mélyebbé váltak a történetek, még Zsófiék is meglepődtek, hogy mi sült ki ebből a feladatból, így éreztem, hogy ennek ott lenne helye; érzelmileg nagyon telített alkalom volt. Zsófi és Máté később mondták, hogy nekik tetszett és ha úgy vagyok vele, hogy megosztanám, bekerülhetne a darabba, bár korábban nem hittem, hogy alkalmas lenne rá.
Igazából nagyon fontosnak tartom, hogy beszéljünk erről a témáról. Bár sokat gondolkodtam rajta, hogy oké, hogy én most elmondom ezt, de segítek-e vele egyáltalán valakinek, magamon kívül? Fontos, hogy halljunk ilyen történeteket több különböző perspektívából is, mert egy ilyen tragédia emberek szélesebb körét érinti, (és még úgy is, hogy nincs rá jótanács, miként éld túl,) ha nincs körülötte hallgatás, talán ez a borzasztó szégyen, meg bűntudat is enyhülni tud, már csak azzal, hogy kimondjuk. Nekem személy szerint sokat segített a feldolgozásban, hogy ilyen sok ember előtt tudtam róla beszélni.
Ezen a vallomáson túl szerepelsz egy kettősben is, ahol Andival (Laczkó Andrea) közösen játszol, csípős humorral mutatva be az étkezési szokásainkban (is) megnyilvánuló megfelelési kényszert, egy anya és lánya közötti dialógus keretében. Ez a jelenet mennyiben a te sztorid, és mennyiben az övé?
L.A.: Valójában mindkettőnkről szól, amit ő mondott, az teljesen az ő története, amit én, az az én részem, és teljes mértékben Zsófi és Máté érdeme, hogy két ennyire eltérő sztorit sikerült így összehozni: ők találtak neki formát és keretet, ami végül nagyon hatásos lett. Egyrészt párbeszédes jellegű dialógus, közben mégis teljesen elbeszélünk egymás mellett, olyannyira, hogy a végére két teljesen különböző történet kerekedik ki belőle.
Milyen érzés ilyen improvizációs technikával, konkrét forgatókönyv nélkül előadni?
L.A.: Én korábban azt hittem, hogy rossz vagyok az improvizációban, mert sokkal jobban stresszelt a kiszámíthatatlan helyzet, de rájöttem, hogy ennél a témánál ez az egyetlen forma, ami működhet; nem lehet előre betanult szövegeket mondani, már csak azért sem, mert amatőrök vagyunk, nem színészek; nem tudnánk úgy elmondani. Viszont mindez nagyon nagy szabadságot adott, úgy éreztem, tényleg az lesz a legjobb, ahogy éppen akkor elhangzik, és szerintem nagyon jól működött.
Milyen a kapcsolatod az étkezéssel? Szerinted milyen értékeket hordoz?
L.A.: Sokáig rossz kapcsolatom volt az evéssel, emiatt kicsit bizonytalan voltam, amikor bekerültem a projektbe: mégis hogy csináljak előadást az evés értékeiről, ha nem is igazán szeretek enni? A próbafolyamat ideje alatt azonban lassan megváltozott a hozzáállásom. Felismertem az örömét, azt, hogy például, ha magadnak megcsinálsz egy ételt, tulajdonképpen jutalmazod magad. Idővel képes lettem így tekinteni rá és ettől az evés többé vált, mint egyszerű szükséglet. A közösségi étkezésnek és főzésnek pedig rengeteg értéke van: az egyik legjobb élményem az egész projekt alatt, amikor a legutóbbi előadáshoz együtt elkészítettük a tésztát, mert egyrészt nem gondoltam volna, hogy képes vagyok rá, és jó érzés volt ezt megtapasztalni, másrészt pedig annyira össze tud kovácsolni embereket, úgy elindulnak beszélgetések, közös nevetések, sztorizgatások, hogy semmi más tevékenységet nem tudnék ehhez hasonlítani, ami olyan közeget teremt, mint mikor közösen csinálunk valamit, amit aztán megeszünk. A gasztronómia, számomra, nagyon szorosan kapcsolódik a hagyományőrzéshez, és mivel az egész előadás a családi történetekről szól, kiderül, hogy milyen fontos összetartó ereje van. Szerintem sokat segít egy családon, az a szokás, hogy közösen, egy asztalnál, egyszerre étkeznek. Ez az én családomban például megvan mind a mai napig. Egyfajta rituálé: ad egy rutint és ad egy teret, hogy másokhoz kapcsolódjunk, és hogy magunkhoz kapcsolódjunk, hiszen, mint mondtam, jutalmazzuk magunkat vele.
Tudom, hogy ez az előadás jelentős mértékben önvallomás, de van esetleg egy olyan, bizonyos hatás, amelyet mindenképp át szerettetek volna adni a közönségnek, hogy érezzék?
L.A.: Nem mondhatnám, hogy kifejezetten a hatás kedvéért készült, mivel sokkal inkább arról szól, hogy megosztjuk azt, ami éppen bennünk van. Nincs meg benne az a megkreáltság, ami nagyon fontos más színházi műfajokban. Egy olyan előadást szerettünk volna kialakítani, ahol a nézők is ugyanannyira részesei a történetnek, az ételnek, az étkezésnek, mint amennyire mi azok vagyunk, és a legutóbbi előadásban ezt sikerült elérnünk. A végére nagyon aktív lett a közönség, és – aminek kifejezetten örültem – a közönségen belüli kis asztaltársaságok is kialakultak; beszélgetések kezdődtek, ami a színházban nem általános, sőt, ott nagyon más attitűd jellemző: nagyon nehéz a befogadókat az előadás aktív részeseivé tenni, bár nyilván más az egész hangulat, mint egy közösségi színházi előadáson.
Én nézőként is tudom, hogy mennyire nehezen viselem, ha megpróbálják megtörni azt a bizonyos „negyedik falat”, és bármiféle aktivitásra igyekeznek rávenni. Szóval, ha volt is valamilyen cél, akkor az az volt, hogy ezt a passzív befogadói attitűdöt átfordítsuk egy sokkalta emberibb, nyíltabb hozzáállássá. Nem szerettünk volna ragaszkodni a konvenciókhoz, egy közös alkotást akartunk teremteni a nézőkkel együtt.
Azt hiszem, ez remekül sikerült nektek. Bár nagyobb közösségben inkább visszahúzódó vagyok, nekem is jó érzés volt feloldódni a „vacsora” közben. Volt valami, ami nehézséget okozott az előadás során, akár technikailag is?
L.A.: A technikai része egyedülálló: rengeteg kellék van, aminek az előállítása sokkal nehezebb, időigényesebb, mint egy másfajta előadáson, hiszen az ételeket frissen kell elkészíteni.
Biztos megnyílni sem volt egyszerű.
L.A.: Igen, nyilván, ha valaki színész, és színészként lép ki a színpadra, az ad egy fajta védőburkot, hogy „ja, ezt valójában nem én mondom, hanem az, akinek a szerepébe bújtam.” Ha civilként lépsz ki a színpadra, nincs ez a védőháló, hanem te vagy ott, kicsit csupasznak is érezheted magad, főleg, ha olyan komoly dolgokat érint a történet, mint például az én két jelenetem. Ilyenkor az ember jobban magára veszi azt, ahogy a közönség, a kritika reagál, (már ami az én érzéseimet illeti) mivel számomra nagyon fontos a visszajelzés. Emiatt sérülékenyebb lehet egy civil résztvevő, de nagy biztonságot ad, hogy együtt csináljuk, és hogy a jelenetek között (felszolgálóként) kiléphetek a szerepemből és a közönséggel beszélgethetek, vagy akár elmondhatom, „bocsi, most nem tudom mit kell csinálnom, mert elfelejtettem” és erre nem néznek furán. Meg nyilván a csapat is nagy biztonságot ad: segítjük, támogatjuk egymást, szurkolunk egymásnak; igazából mindenkire lehet számítani. Ha valami félre is csúszna, attól még az előadás mindenképp folytatódik.
Milyen fontos tapasztalatot szereztél, amit ez a darab tanított meg neked?
L.A.: Az egyik nyilván, hogy tudok tésztát gyúrni – mondja nevetve. A másik, hogy ilyen sok, különböző helyről érkező ember, különböző tapasztalatokkal, különböző életkorral, világlátással mennyire jól össze tud kovácsolódni egy projektben, és mennyire jól kijövünk egymással; azt hiszem, mondhatom, hogy barátok lettünk, szinte mindannyian. A harmadik pedig az ételhez való viszonyulás, hogy – bár nem kizárólag – ez az előadás is segített nekem meglátni az ételben a jó dolgokat: hogy vele ápolni lehet a szeretteinkkel való kapcsolatot, saját magunk számára pedig jutalom lehet. Ahelyett, hogy egy stresszforrás lenne, vagy egy „gombóc a torokban”, az étel gondolata örömforrássá és közösségteremtő eszközzé válhat.
A darab idén is megtekinthető lesz, és bár az időpontok még egyeztetés alatt állnak, szeretettel vár minden érdeklődőt, akik emlékekre, érzelmekre és őszinte emberi szavakra éhesek. Vacsora és mondanivaló szempontjából egyaránt tartalmas élményre számíthat mindenki.
Jó étvágyat hozzá!
Mag Viktória