A lány szeretett ablakokon benézni a magányos éjszakákon. Egy apró pillanatot elkapni olyan életekből, amik sose lehetnek az övéi. Meleg fények áradtak kandallókból, boldog család ülte körül a tűz gondokat olvasztó lángjait. Ő pedig kint állt a lámpafények alatt, arról álmodva, hogy majd egyszer ő is bejutást érdemel. Nem hitt benne igazán, de remélte, hogy ha eleget hazudik magának róla, egyszer majd sikerül becsapni a fejét.
Talán nem is kereste a bejutást, ez volt a hiba. Túl válogatós volt, nem merte belevetni magát az új kezdetekbe. Ha tesz egy lépést előre, akkor a többinek magától kéne jönnie. Elmondta ezt magának többször is, némán imádkozott a lélegzetvételeivel.
– Kicsit távol esik a várostól, de az ára is igazodik ehhez – mondta az ingatlanos.
Öreg ház volt, emelet nélkül. Volt egy kis kertje, és egy erkélye, ahova ki lehet ülni nyáron reggelizni. Vagy könyvet olvasni. Esetleg este bort iszogatni néhány baráttal. Nem is számított igazából maga az esemény, csak az, hogy az ember láthatta magát ott, nem másokat, csakis saját magát.
– Ön szerint megéri? Az újításokat is beleszámítva? – kérdezte a lány, ahogy az üres előszobában állt. Mámorosan esett be a fény az ablakon a régi fa parkettára. A vékony sugárban porszemek ezrei táncoltak.
– Hát, ha nem egyszerre csinál mindent, szerintem beleférhet az árba, amit mondott. Csak kell egy kis türelem, és elköteleződés.
A szoba közepén egy öreg kandalló állt. Mintha egy karácsonyi képeslapból ragadták volna ki. Vagy talán a lány lépett bele a képeslapba?
– Megveszem.
Az ingatlanos meghökkenve fordult felé. Szétnézett a házon, próbálta a másik szemével megpillantani a potenciált, de hiába. Por, kosz, omló vakolat.
– Biztos ebben? Még csak a második ház amit mutattam magának – mondta, megköszörülve a torkát. Nem tudta, hogy helyes-e ellentmondani egy kliensnek, de szívét átjárta valamilyen apai törődés a fiatal lánnyal szemben.
– Igen. Nem akarok mást látni.
Elindultak a hivatalos megegyezések. Papírok jártak kézről-kézre. A lány régen volt ilyen biztos valamiben. Talán naivság ilyet kijelenteni, de látta magát, ahogy megöregszik ezekben a szobákban. Állatok szaladgálnak, emberek nevetnek, evőeszközök csörrennek. A kandalló pedig mindent megkoronázott. Olyan fenségesen állt az egész ház közepén, minden az ő vigyázó szemei alatt feküdt.
Elfoglalt hetek következtek. Minden olyan gyorsan változott a lány körül, gondolatait lefoglalták a felújítások. Még csak a falakat festette le, a munkásokat hívta fel, hogy időpontokat egyeztessen, de a fejében már a szobákat rendezgette. Ott már tudta, melyik könyv melyik polcon van, és hogy melyik szekrénybe kell majd nyúlni a fakanálért a konyhában. A lépés már nem lépés volt, úgy érezte lábai elhagyták földet, és egyenes repült előre.
Minden más olyan kis jelentőségű volt emelett. Könyveket olvasott, sétákra ment, de csak hogy elüsse az időt, amit nem a házzal töltött. Ijesztő volt ennyire erősen kötődni valamihez, ami még csak nem is volt igazán az övé. Próbálta figyelmeztetni magát, lelassítani a száguldó gondolatait, de minden csak felesleges erőfeszítés volt. Inkább megtette azt, ami mindig a földre hozta, amikor már saját magától nem tud leereszkedni: elhívta a szüleit látogatóba.
Az apja komoly tekintettel lépkedett át a kerten, mikor megérkezett. Megrugdosta az erkély korlátját, összehúzta a szemét. Az anyja maszkot tett fel magára, mikor belépett a házba. A lánynak össze kellett szorítania a száját, mert tudta, mennyire szüksége van most erre.
– Miért nem vettél valami bútorozott lakást a belvárosban? – szólalt meg az apja.
– Kicsit elragadott az impulzivitás – magyarázta a lány.
– De ha belegondolsz, sokkal jobb egy kertes ház a jövőre nézve.
– Biztosan? – kérdezte az anyja.
Lassan sétálták át a házat, kerülgették a festékes vödröket. Az apja tanácsokat osztogatott, az anyja kérdésekkel bombázta, amiknek csak a felére tudott válaszolni. Végül megálltak a kandalló előtt.
– Ez nem tűnik biztonságosnak – mondta az apja.
– Oh, ugyan már. Úgyis át fogom vizsgáltatni valami szakemberrel, mielőtt meg merem gyújtani.
– Mert te ezt meg tervezed gyújtani? – kérdezte az anyja, tágra nyílt szemekkel.
– Nem lesz semmi baj belőle. Kár lenne elpazarolni egy ilyen lehetőséget.
A lány a kezét szorongatta. Nem tudta meddig bírja még ezt a saját maga által választott tortúrát. Hirtelen minden múltbeli mozdulata a bizonytalanság hűvös ködjében jelent meg fejében. Mi van, ha rossz döntést hozott? Ha ez a sok pénz csak egy újabb csalódást finanszírozott? Talán az igazi önkínzás akkor kezdődött el, mikor megvette a házat. Aztán a szülei elkezdtek bútorokról beszélni, meg családi képekről, melyeket majd a kanapé fölé lehet akasztani. Mégse volt minden veszve.
Hamarosan a ház is elkezdte felvenni a tempót, melyet a lány diktált. Az üres szobák már nem elhagyatottnak érződtek, hanem várakozóknak. Ha belépett az ember, tudta, hogy a falak már készen állnak az új lakóra, az új történetekre. Megtisztultak a parketták, eltűntek a festékfoltok, a szakemberek már nem jártak olyan sűrűn. Egyedül a csúcsdísz várt már csak a megkoronázásra.
– Működnie kéne – mondta a kormos arcú férfi a lánynak. – De nem ajánlom, hogy egyedül hagyja. Jobb ha mindig figyel rá, mikor meggyújtja.
– Ez magától értetődő, nem?
– Bárcsak az lenne. Van esetleg már fa itt? Megmutathatom, hogy kell begyújtani.
A lány bólintott. Hogyne lett volna itt fa. Már akkor az égő tűzről álmodozott, amikor betette a lábát ide. És aznap este az álmot már nem csak a lehunyt szemei mögött tudta elképzelni. Ott égett a tűz előtte, valósan, melegen. Sárga fény simogatta a még üres nappali frissen festett falait. Ült, ajkai szétnyíltak, és elvarázsoltan nézte, hogyan emésztik fel a lángok a vastag farönköket. Apró szikrák pattantak fel, majd elvesztek, mint apró hullócsillagok. A lány kipillantott az ablakon. Odakint sötét volt, nem lehetett semmit se látni. Ő pedig itt volt bent, igazán. Nem kellett tovább sétálnia.
A ház kész volt. Persze, voltak még apróságok hátra, de nem olyanok, amik miatt élhetetlen lett volna a hely. A lány beköltözött, és minden este meggyújtotta a kandallót, csak hogy órákon keresztül üljön előtte, és figyelje. Annyira lekötötte ez az elfoglaltság, hogy nem is érdekelték a feltűnő apró hibák a házban. Amíg égett a tűz, kit érdekelt, hogy beesik az esővíz, hogy az ablakokon ömlött be a hideg, hogy a konnektorok néha kéken szikráztak. Mindent el lehetett nézni. Legalábbis egy ideig.
Egy szombat este áthívta néhány barátját, egyfajta házavatóra. Természetesen a kandallót is begyújtotta, és nagy mosollyal mutatta meg mindenkinek. Kint eső csepergett, bent koccantak az üvegek, nevetés töltötte meg a szobákat. Minden tökéletesnek tűnt. Az este végére már csak egy barátnője maradt ott, segíteni a pakolással.
– Hihetetlen, hogy tényleg itt fogsz lakni – mondta a barátnő, miközben a kanapéról nézelődött.
– Ugye? – sóhajtott a lány boldogan. Egy vízcsepp esett az arcára föntről, de nem is vette figyelembe.
– Mármint elég régi ház. Biztos sok baj van vele.
– Mire gondolsz?
Újabb vízcsepp.
– Nem tudom, még sose vettem házat. Csak sokat hallok róla, hogy mennyi baj szokott előfordulni – vonta meg a vállát a barátnő. – De nem mintha nem költözhetnél el bármikor.
– Igen – zárta le gyorsan a beszélgetést a lány, miközben arrébb lépett egyet.
Maga a felvetés is, hogy el kell költöznie ebből a tökéletes házból, felháborította. Persze, megvoltak az apró hibák, de azokra is szükség volt. Így volt az egész kerek. Egy ilyen helyet nem lehet feladni csupán egy vállrándítással. A sok energia, amit belefektetsz, majd egyszer édes ízű nosztalgiaként fog visszaköszönni, de csak ha küzdesz érte. Biztos volt ebben. Muszáj volt bíznia ebben
Ezt ismételgette magában, miközben próbálta saját maga megoldani a problémákat, amiket felfedezett. Hívhatott volna mesterembereket, de mélyen legbelül félt, hogy olyan rossz híreket fog hallani, amiket nem tud elviselni. Helyette feláldozta a szabadidejét, hogy utána olvasson, hogyan is kell tetőt szerelni, ablakot szigetelni. Más se járt a fejében, csak ez. Este a házról álmodott, és borzasztó rémálmokra kelt fel, melyekben rászakadt a plafon, vagy halálra rázta az áram. Még munkában is csak arról képzelgett, hogyan fog otthon szerelni.
Hiába. Minden befektetett erőfeszítés ellenére nem érezte, hogy a ház meg akarja hálálni azt, amit érte tett. A lány pedig habár folytatta szokását, mikor leült este a tűz elé, már nem egy tökéletes életet látott a lángok között táncolni. Néha inkább olyan volt, mintha a ház kinevetné. Ő pedig egy helyben ült, és tűrte, még mindig azt remélve, hogy csak idő kell mindennek. Talán holnap majd jobb lesz. Talán majd jövő héten.
Egy hasonló, borongós este borzasztó fáradtság szállt rá, miközben a kanapén feküdt. Egy rossz könyvet olvasott, de nem foglalta le igazán. Unottan hallgatta a lassú vízcsöpögést, ami a kanapé mellé helyezett edényt töltötte meg. Már semmi se tudta elvonni a figyelmét. Rápillantott a tűzre, és vágyakozva nézte a szikrákat. Néhány fáradt pislogás, és már aludt is. Megnyugtató, álomtalan pihenés volt. Hetek óta nem volt ilyenben része.
Füst szagára ébredt. Az erős, tömény szag betolakodott az orrába, a torkába, és kirántotta a pihenésből. Sűrűn köhögni kezdett, és végre kinyitotta a szemét. A hirtelen fényáradat megrémítette. Lángnyelveket vett észre hozzá tolakodó közelségben, melyek arra késztették, hogy átugorja a kanapét. A szíve hirtelen berobbant, mint egy régi motor, és dörömbölve kezdett el lüktetni. Ide-oda kapta a fejét, próbált levegőt venni, de úgy érezte, csak füstöt nyel vele. A fapadló recsegett, szikrák pattogását hallotta mindenfelől. Egy újabb köhögéshullám támadta meg, mely végre kizökkentette tehetetlenségéből.
Elkezdett gyors tempóban a bejárati ajtó felé hátrálni, majd kirántotta azt. Friss levegő áramlott be, mely úgy esett most, mint a sivatagban szomjazónak egy üveg víz. Az életösztön viszont, mely idág vezette, hirtelen akadályba ütközött. Ott állt, a tűzzel szemben, mely fenyegetően tekergőzött a falakon és a padlókon, lassan behálózva mindent, amit a lány látott. Mintha életre kelt volna előtte a nappali, mozgott, lélegzett, nevetett. Rajta, nyilvánvalóan. A kályha volt most az úr minden felett. De a lány nem tudott kilépni.
Pedig két lehetősége volt csak. Hátra, a biztonságba, vagy előre, a biztos elmúlásba. Mégse érződött olyan egyértelműnek a választás. Annyit kellett futnia, hogy eljusson idáig. Minden munka, minden szenvedés ellenére ez az övé volt. Ha pedig egyszer kilép, nincs visszatérés, újra csak egy leskelődő senki lesz, aki az utcákon állva kívánja mások életét. Torka összeszorult. Igazságtalan volt az egész.
A tűz már égető hőséggel pirította a bőrét. Füst ömlött ki az ajtón. A lány úgy érezte, könnyei elpárolognak az arcáról. De megfordult. Megfordult, és lépett egyet előre, mint ahogy tette ezt már ezerszer életében. Minden lépés egyre könnyebb volt, a tiszta levegő simogatta. Mikor már a járdán állt, a kerítésen kívül, hátra nézett. Életében először az ablakon kiömlő meleg fény nem hívogatta.
Katzenbach Gréta
