A legkülönösebb az volt, ahogy két világ egymásba ért, amikor Chana Grace japán nemzetiségű, magyar nyelvet valamint irodalmat tanuló cserediák fél évet töltött magyarországi mentoránál. Mentora egy végtelenül különös személy volt, a fala tele volt karcolva japán idézetekkel, nem Chana érkezése miatt, hanem valamiféle spirituális háttérből fakadóan. Senki nem tudta a nevét ennek a lánynak, mindenki csak Y.-ként hivatkozott rá, hiszen ő maga mindig így mutatkozott be. Soha semmiről nem beszélt, ami a családját vagy éppen a múltját érinti, mégsem volt különb első ránézésre egy-egy olyan személynél, aki kissé stílusát tekintve kilóg a hétköznapi emberek közül. Mégis, ha valaki vele élt, egyértelműen érzékelhető volt egyfajta földöntúli légkör amely körülvette az auráját, Chanat azonban ez nem ijesztette el, kifejezetten jól kijött Y.-al.
Chana Grace az előző esti, éjszakába nyúló bájcsevej ellenére meglepően korán ébredt és friss kávé illatának lengedezését érezte a szobában. Kissé felkönyökölt az ágyban, azonban sehol sem látta lakótársnőjét a szomszédos fekhelyen – ebből következően pedig fennhangon a konyha felé irányítva erősen külföldi akcentusú magyar hangon kikiáltott: “Hé, minek főzöl ilyen korán kávét, én még biztos nem iszom, te pedig amúgy is mindig chait iszol!” A felkiáltás pillanatában Y. megjelent az ajtóban, és épp készült visszafeküdni, miután odavetette lakótársának, hogy a kávét később is megihatja majd. Mielőtt lefeküdt hozzátette, hogy még véletlenül se gondolja, hogy ő főzött volna kávét. Chana felhúzott szemöldökkel nézett Y.-ra, hiszen csak ketten laktak együtt, az illat pedig egyértelműen a konyhából szivárgott a szobába. Fáradtsága végett nem volt kedve tovább kérdezősködni efelől. Kis idő elteltével végül rávette magát, hogy felkeljen, megvető tekintettel nézve Y.-t, aki fél pillanattal a lefekvés után már szuszogott is a fekhelyén. Chanat a konyhába csalogatta a friss kávé csábító illata, amely az asztalon pihenő kotyogós kávéfőzőből áradt. A visszaalvás reménytelensége és az ellenállhatatlan, már-már földöntúli aromák rávették a speciális kávé megkóstolására – ugyanakkor furcsállta, hogy a kávéhoz abszolút nem értő ismerőse ilyen jó italt tudjon készíteni. Kiöntött egy emberes adagot a közelben lévő csészébe, majd mikor kinyitotta a kockacukros dobozt, és a szemhéjait lehúzó fáradtság ellenére is pontosan a kávéjába pottyantott egy darabot a cukorból, hirtelen csobogásra lett figyelmes. Valami különös apróság – aminek formája közel sem hasonlított a kockacukorhoz – jelent meg előtte az asztalon. “Vajon mi lehet?” – futott át gondolatain a kérdés, majd kihúzott egy szalvétát a közeli arany-piros színű szalvétatartóból és megtörölte az apróságot. Ahogy a kávécseppecskék eltűntek róla, Chana megrökönyödve nézett maga elé…szemét dörzsölgetve próbált magához térni. Természetesen azt hitte, hogy álmodik, hiszen egy orrot látott kipenderülni a gőzölgő kávéjából. Eltelt egy perc, két perc, negyedóra, és a helyzet egyre abszurdabbá vált: az orr elkezdett táncolni, össze-vissza pattogott a konyhapultról a sütőre – melyeknek hatására a lány egyre inkább kezdett megbizonyosodni a tényről: orr, valóban orr. Méghozzá – úgy rémlett neki – ismerős orr. Azok a fekete orrlyukak, a vak is megismerné azt, hogy kinek az orra táncolt a pulton és mint kiderült, főzte le azt a pokolian jó kávét – ez az orr nem lehet másé, csak azé a színészé, aki Y. egyik legnagyobb kedvence. Este éppen róla beszéltek, Y rengeteg képet mutatott barátnőjének az előadóról. Mindegyik fénykép alatt rajongók ezrei kommenteltek megjegyzéseket a színész tökéletes arcszerkezetére vonatkozóan. Főként az orrát kedvelték, amely túlságosan hibátlanul megfelelt a japán sztenderdnek: a vonalak elölről nézve a szemöldökig kiemelkedőek, az orr kiálló. Chana már akkor is alig bírta elviselni ezt az orrot, egyszerűen felfoghatatlan, hogy miért pont ennek a förtelemnek kellett ide kerülnie. Az esztétikailag elrontott dolgok legalján biztosan ez az orr helyezkedne el. Mintha nem is a Jóisten formálta volna, mintha azok a sötét orrlyukak egyenesen valami ismeretlen, borús galaxisba vezetnének – egyszerűen csak… visszataszító volt. Időközben Y. is felébredt, karikás szempárral sétált ki a konyhába, és reményvesztett arckifejezéssel öntött magának a kávéból. Chana sokkolt állapotban nézte, ahogy barátnője legurítja torkán a keserű kávét. Látta már kávézni – mindig legalább nyolc kanál cukorral és a lehető legtöbb tejjel. Ekkora lett bizonyos abban, hogy álmodik, lehetetlen, hogy ez a lány ilyen élvezettel gurítson le egy csésze keserű kávét. Minden tökéletesen összeillik, az előző esti beszélgetés az orról, bizonyára éjszaka van, és lehet, hogy hamarosan felébred. Talán éppen egy friss kávéra fog vágyni. Meg volt minderről győződve, hiszen más magyarázatot nem tudott kitalálni. “Keserű – szólalt meg Y., majd könyörgő tekintettel, azonban mégis kissé utasító hangon szólt oda lakótársának, az orra rámutatva – „Elvinnéd a házból?” A cserediák nem értette, miért szeretné elvitetni kedvenc előadója orrát, amikor nap, mint nap róla áradozik. Talán nem ismerte volna fel? Esetleg nem akar ilyen hátborzongató szuvenírt? Mindenesetre hamar felkapta magára bélelt kabátját, felhúzta kényelmes bakancsát és az orrot nyakon csípve elindult otthonról. Szerette volna becsempészni valahová: a szomszéd csirkeóljába, de az sem lett volna rossz, ha valahol véletlenül elejti. Bosszúságára – bár nem ismert sok helyi lakost – összefutott egy szintén a semmi közepén élő egyetemi ismerősével, aki nyomban érdeklődni kezdett merre megy, majd lelkesen kérlelte, hogy utazzanak együtt. Beszélgetés közben Chana sehogy sem tudta kilesni az alkalmas pillanatot az orr elejtéséhez. Mikor leszállt a buszról – mellyel minél messzebb szándékozott kerülni lakásától – a buszlépcsőről való lelépését követően nyomban kidobta zsebéből az orrot, melyet sasszemű beszélgetőpartnere egyből észrevett. Felkapva a ficánkoló apróságot ismételten odanyújtotta neki, hozzátéve a megjegyzést, melyet az előadóművész internetes posztjai alatti rajongók általi hozzászólásokban is mindig olvasni lehetett: “Milyen gyönyörű, különleges és formás, egyedi ez az orr!”
Mindeközben Tokióban, egy igencsak híres színházban az előadás előtt éppen elszundított egy színész – művésznevén K. – majd a sminkes által meglökött, véletlenül földre zuhanó sminkkészlet zajára riadt fel. Ránézett az órára, és nyugodtan állapította meg, hogy 10 percen belül kezdődik az előadás. “Melyik darabot adjuk elő?” – vetette oda ridegen a kérdést kezdő színésztársának, aki az idegességtől verejtékezve, dadogva válaszolta, hogy a D-D-Demiant. K. a választ hallva a szomszédos asztalon lévő sminktükör felé nyújtotta kezét, arcához emelte, majd belenézve abba sápadt, szinte élettelen, ugyanakkor mégis makulátlan arcának visszaköszönését várta. Legnagyobb ámulatára azt kellett látnia, hogy a hibátlan arca valami miatt mégsem olyan tökéletes azon a napon: a nézők által olyannyira éltetett testrésze helyén egy lapos folt éktelenkedett. ’Hát eljött ez a nap is – az utolsó tapsrend’ – motyogta magában, majd feltápászkodott székéről, egyszerre nézett ki fiatalnak és idősnek, természetfelettinek és a legtermészetesebbnek, ellenségesnek és egy földreszállt angyalnak. Tökéletesen passzolt szerepéhez a színdarabban – rejtelmes volt, ördögi, ugyanakkor mégis fenséges. Elkezdődött az előadás. A színházépület kellékekkel teli, zsúfolt területén egy fekete macska sétálgatott, majd egyik percről a másikra két lábra állva odapattant a homokórához a kellékek között és megfordította azt. Ugyanebben a pillanatban az előadás utáni tapsvihar is véget ért, a vörös függönyök legördültek, K. egy szempillantás alatt eltűnt a színházból, szokatlan eltűnése azonban senkit nem zaklatott fel. Éjfélt ütött az óra.
Délután 5 óra körül lehetett az idő, Chana azonban még mindig nem tért vissza. Y. időtlenül ült a konyhapultnál és még mindig a hajnali kávét szürcsölgette, mégis, mintha egy csepp sem fogyott volna el belőle az egész napos kortyolgatás után sem. Egy szempillantás alatt váratlanul becsapódott a bejárati ajtó, majd egy hangos kiáltás hallatszott: “Yurei!”. Y. rég nem hallotta ezt a megnevezést. Egyből tudta ki jelent meg a házában, tisztában volt azzal, hogy kevés lesz a falba vésett néhány jel ahhoz, hogy távol tartsa magától K.-t. Reménykedett Chana jelenlétének biztonságot nyújtó erejében, akinek viszont időközben meggyűlt a baja apró útitársával, amelyet sehol sem tudott eltüntetni. Úgy érezte mintha egy rémálomtól nem tudna megszabadulni az elméje, amikor a leginkább élettelenül pihen a teste. Chana mindenfelé kóválygott a városban, azt sem tudta végül merre menjen, pedig már csak egy úticél volt a fejében: haza Y. -hoz. Az orral együtt. Szegény pára, szinte megháborodott az egész napos utazás során egy élő orral a kezében, akivel mellesleg egész jókat lehetett beszélgetni – de mindig valamilyen K. urat hozott fel neki az orr, aki igencsak felkeltette a cserediák figyelmét. Hitt abban, hogy ha megtalálja ezt a bizonyos K.-t véget vethet ennek az abszurd kalandnak. Kétségbeesettségének közepette egy fekete macskát látott meg az úttest szélén. A jószág – mely eleinte nem is tűnt élőnek – felpattant, majd elindult a közeli templom irányába. Mintha valami vonzotta volna a macska után, elindult ő maga is abba az irányba. Belépett a templomba. Nem sokan imádkoztak odabenn, mindenki csak ott állt meg hátul, a bejárat mellett. Chana olyan lelkiállapotban volt, hogy semmiképpen sem tudott imádkozni, folyton azt a bizonyos urat kereste minden sarokban. Mivel sehol nem talált gyanús személyt, csak ismerős, helybéli, már az utcán eddig is látott arcokat, végül elindult a templomhoz közeli főút mentén, bizakodva abban, hogy hazatalál, mielőtt sötét lesz. Chana kóborlása alatt a lakásban elszabadult a pokol – ugyanakkor mégis csendben zajlott a két különös személy közti belső háború. “Kérsz egy kávét?” – vetette oda gúnyosan a kérdést Y. a másiknak, aki kegyetlen, szinte őrült vigyorral reagált, hogy orr nélkül nem érezné kellőképpen a kávé zamatát. Későre járt az idő, amikor valaki kopogott az ajtón. K. tekintetében hirtelen lángok tűntek fel, arca kígyószerűvé változott, és fejével az ajtó felé biccentett, jelezve Y.-nak hogy ideje volna kinyitnia. Chana megfáradtan állt meg az ajtóban, mikor Y. suttogva próbálta kifaggatni, hogy eltüntette-e az orrot. Meglepetésére azonban éppen az orrtól kapott választ, aki kiöltözve, mint valami nagyúr állt az ajtó előtt. Y. elkeseredetten nézett lakótársára, miközben egy figyelemreméltóan kecses mozdulatsort végzett el kezével. A mozdulatok után Y.-t egy hatalmas fekete felhő nyelte el, amely egyenesen az orrból eredt. Az orr és tulajdonosa ezek után szemtől szemben álltak egymással, Chana a pánikroham szélén állt, úgy érezte magát, mintha maga az ördög állt volna előtte és egyre jobban vágyott arra, hogy szabaduljon erről a helyről, amely mintha már nem is szállása lenne, hanem egy személyre szabott börtöne. K. az orra felé nyúlt, azonban az elutasítóan odébb ugrott. Egy darabig játszadoztak, majd Chana felkiáltása vetett véget a fogócskázásuknak. A szomszédok számára egy átlagos ’elég’ szónak hangzott, azonban a lakásban megfagyott a levegő. Megnyílt az előbbi fekete lyuk, amely olyan sötét volt, mint maga az orrlyuk, és hirtelen elnyelt mindent a szobában. Virradni kezdett.
Esthajnal környékén Chana Grace a tokiói otthonában ébredt fel. Édesanyja feszült tekintettel ült lánya ágya mellett, majd ébredésekor megjegyezte: “Azt hittem, fel sem ébredsz már! Lassan indulnod kellene az előadásra, tudod milyen drága volt a jegy, amit kértél, ne késs el!” Chana, emlékfoszlányokkal a fejében a hazafelé repüléséről, a külföldi tartózkodásáról feltápászkodott az ágyból. Felvette legelegánsabb kosztümjét, elindult a színházba, majd lelkesen ült be a színdarabra, mégpedig az első sorba. Ő akarta volna ezt a jegyet? Hosszasan olvasgatta a jegyre nyomtatott szavakat: első sor, 4. szék. 22 óra. Demia… Ebben a percben lekapcsolták a lámpákat és elkezdődött az előadás. Egy makulátlan bőrű fiatalember lépett a színpadra, arca kifejezéstelen, valami földöntúli, szemében tűz ragyogott. Egyedül az orra volt olyan, mintha nem illene az arcához. ’Mennyire illik a szerephez! Csak az a túl sötét orrlyuk ne lenne ennyire feltűnő!’ – mondta magában Chana, majd elhessegetve ezeket a gondolatokat próbált fókuszálni az előadásra. A darab vége felé erős kávéillat kezdett terjengeni a levegőben, majd a meghajlásoknál egy idegen nő, szintén az első sorból, egy precíz mozdulattal a színdarab főszereplőjének nyakába öntötte a termoszában lévő forró kávét. Mindenki felháborodott ezen a tetten, csak Chana Grace ült szótlanul, enyhén mosolyra húzott szájjal. Éjfélt ütött az óra.
Varga Renáta