Egy hideg októberi estén ezekkel a szavakkal zárta le a Perspektíva szerkesztősége az őszi verses estet: “Köszönjük, hogy velünk ünnepeltétek a költészetet.”. Néhány héttel később ugyanaz a borzongás söpört végig rajtam, mint aznap, amint a Kultúrbrigád Holt költők társasága előadása véget ért. “A költészet ünneplése”. Valami bohém és megmagyarázhatatlanul bölcsész vonzódás köti össze a két eseményt.
A Tom Schulman 1989-es Oscar-díjas forgatókönyve alapján készült darab a hagyomány tisztelő bentlakásos Új-Angliai Welton akadémia fiú társaságát mutatja be, kiknek életébe a különleges tanítási filozófiával rendelkező John Keating csöppen bele, teljesen felkavarva a hat fiú világnézetét. A sokak által már ismert történet először a mozivásznon került a nagyközönség elé, azonban a film sikerét egy könyv, majd 2016-ban egy színházi adaptáció követte John Doyle rendezésével. Ezen darab magyar előadásán vettem részt édesanyám társaságában, akivel már hetek óta izgatottan vártuk az est eljöttét.
Az eredeti amerikai előadás megosztó véleményeket kapott a kritikusoktól, Jason Sudenski állt a legendás Robin Williams korszakalkotó helyébe, John Keating szerepében. A Saturday Night Live komikus színésze nem minden kritikust nyűgözött le. A magyar produkcióban a darab szíve-lelke, a Welton Akadémia alumnus tanára, Mr. Keating szerepében Bányai Kelemen Barna állt. A színészt már ismerhetjük a Toxikoma vagy a nemrég bemutatott Futni mentem című filmekből. A Robin Williams által életre keltett karaktert nehéz replikálni, az eredeti amerikai előadásban is ezt a gyengeséget véltem felfedezni. De az olvasót arra kérném, hogy ne essen bele abba a hibába, hogy a legendás eredeti színészhez hasonlítja Bányai előadását. A színházi előadás merőben eltér a filmtől és ez egy olyan varázs, amit nem szabad megkérdőjelezni, s át kell adni magunkat a kiváló színész által adott sajátos előadásnak. A Tanár úr bemutatása kifejezetten kreatívan lett megoldva, a közönség bevonásával Keating az első sorokban helyezkedett el az előadás kezdetekor és a film mintáján az Igazgató (Végh Péter) bemutatására az egész közönség felé fordulva meghajolt. Számomra kifejezetten elragadó volt látni, ahogy a színház médiumát kihasználta a produkciós csapat. Később a szereplő “bohémságára” rámutatva, Keating első órájára bicikli hátán jelent meg, ehhez a színpad nem jelentett akadályt.
Ha már színpad: a RAM-Art színházban a produkcióra vas lécekből kialakított rácsos falakat állítottak, ezeket az előadás alatt a színészek kreatívabbnál kreatívabb formákba mozgatták. A rácsozott falak rideg hatása (még ha nem is egyezett a filmből ismert melegséget árasztó új-angliai iskola berendezésével); a fa padok, melyeket a színészek szintén mobilisan használtak az előadás teljes ideje alatt; és a remek jelmezek visszaadták az eredeti filmből ismerős bentlakásos akadémia érzetét.
Azonban nem csak Mr. Keating az egyetlen kiemelkedő szereplő. A Welton akadémia diákjai szintén egy formabontó előadást adnak. Katona Péter Dániel és Kovács Máté vették magukra Neil Perry és Todd Anderson szerepét, melyeket Robert Sean Leonard és Ethan Hawke alakított a filmben. Mégis, többi diáktársukat Knox Overstreetet, Charlie Daltont, Richard Cameront és Steven Meekset valamint az egyedüli női karaktert, Christ, se felejthetjük ki a sorból. Egytől egyig kiváló színészeket választottak a szerepekbe, akik autentikusan keltették életre (ismét) a szeretett karaktereket.
A spoiler zónához közelítve jelzem minden kedves olvasónak, aki még nem látta a filmet vagy az előadást, hogy a következőkben a darab szempontjából kritikus pontokról fogok említést tenni, mivel ezek számomra rendkívül érdekfeszítő pillanatok voltak.
Őszinte kijelentés volt az előzőekben, hogy a színmű “merőben eltérő” a filmtől. Ez leginkább a cselekmény kibontakozásában jelenik meg leginkább. Természetesen az alap történet az eredeti forgatókönyvet követi, de néhány új jelenet a könyvből lett kiemelve, néhány pedig teljes mértékben a színmű újító jellegű kiegészítése. Neil és Todd barátsága a színpadon sokkal egyértelműbben egy homoerotikus lencsén keresztül van bemutatva, szemléltetve a serdülőkori összezavarodottságot a két fiú bimbózó kapcsolatában. Ezzel a dramaturgiai lépéssel sokkal mélyebb és tragikusabb érzést kelthet bennünk Neil utolsó jelenetének látványa. Továbbá a “hagyomány” fogalma sokkal erőteljesebben visszhangzik a színműben, mint a filmben. Ezt leginkább Keating és az Igazgató vitája mutatja be, valamint a könyvből adaptált kezdeti részek egyike melyben szintén az Igazgató úr kéri arra kéri Todd-ot, hogy akárcsak a többi fiú, ő is válasszon magának magas presztízzsel rendelkező foglalkozást – az üzenet világos, még jobban asszimilálódj a szigorú, elit környezetbe! Azonban egy új jelenet kiemelkedik az összes közül. A függöny összezárása előtti rész egy szívszorító csavart tett az előadás végére és az előadó termet elhagyva az ember képtelen sóhaját magában tartani. Mi is történik? Az ismert történet szerint mindhárom médium Keating tanár úr távozásával és a mára ikonikussá vált “Oh, Kapitány, Kapitányom” jelenettel zárul, amikor a diákok padjukra állva tüntetnek Keating elbocsátása ellen. A Tanár úr, fejének lágy bólintásával köszöni a fiúk meghitt búcsúját, míg az őt helyettesítő Igazgató úr hevesen parancsolja rendre a diákokat. Ezt követően a filmben a stáblista következik, a cselekmény egy pozitív, reménydús hangnemben lezárul.
Azonban itt nem ér véget az előadás. A diákok végezetül fejet hajtanak az Igazgató intelmének és egyenként lelépnek padjukról miközben a színpad hátborzongatóan elsötétül és a világítás vérvörössé változik. Az emlék felidézésére is a hideg végigfut a hátamon. Az Igazgató zsarnoki parancsai visszhangoznak, ahogy egyre több diák ül vissza székébe és mindent átitat a tragikus vörös fény, míg a függönyök be nem zárulnak. Teljesen más hangulat, nem igaz?
Egy szó mint száz, egy cikkben képtelenség teljes mértékben átadni ennek a szenzációs színházi előadásnak az esszenciáját, így minden kedves olvasót arra biztatok, hogy ha teheti látogassa meg a Kultúrbrigád produkcióját legközelebb április 22-én a RAM-Art Színházban. De ha nem akar várni olyan sokat egy cseppnyi művészetért, a Perspektíva szerkesztősége mindenkit örömmel vár az április 10-én megrendezésre kerülő verses esten a Dorian’s bar-ban este 7 órakor, ahol nem csak holt költőket támasztunk fel, de élő virtuóz hallgatótársaink saját költeményeit is szeretettel fogadjuk.
Dula Janka
