Közel négy éven át minden reggel együtt utaztunk a jó öreg csuklós Ikaruson – szigorúan a sofőr mögötti második üléspároson, mivel ott sokkal nagyobb a hely, és kényelmesebben el lehet férni – , és az osztálytermi aktualitások kivesézése közben mindig arról ábrándoztunk, hogy vajon mi lesz belőlünk a nem is olyan távoli jövőben, ha tényleg felnőttek leszünk.  Megegyeztünk abban, hogy amíg én az oktatásügyben fogok dolgozni, ő sportriporter lesz. Mire velünk együtt a nap is felkelt, és megérkeztünk az iskola megállójához, elszántan szálltunk le a buszról, hogy történjen bármi az érettségiig – és azután – , mi ragaszkodunk céljainkhoz, akkor is, ha iszonyú nehéz dolgunk lesz. 

Négy évvel a középiskola után újra itt ülünk egymás mellett az Örs vezér terétől nem messze, egy kedves kis helyen, két pohár ital felett. Én oktatásszervező vagyok, ő pedig sportriporter. Hihetetlenül büszke vagyok rá, hiszen megvalósította mindazt, amiről régóta álmodott. 

Hogy őszinte legyek, mindezek mellett a sportriporteri szakma számomra mindig nagyon távolinak, és egyben rendkívül izgalmasnak tűnt: egy olyan közegnek, ahová valóban kevesek nyerhetnek bejutást. Mindannyian ismerjük a szakma nagyjait, halljuk a közvetítéseket és olvassuk a híreket nap mint nap. A média minden formátumát felöleli ez a hivatás, az írástól kezdve egészen a videózás színes világáig. De milyen érzés lehet tényleg ott lenni a pálya szélén, és élőben követni az eseményeket? Mit foglal magába ez a hivatás, milyen kihívásokkal kell szembenézni, ha ezt választja az ember? 

A Sportal.hu szerkesztőségének munkatársával és egyben jó barátommal, Kolozsvári Barnabással beszélgettem a szakmáról, hogy a színfalak mögül is megismerhessük, mi mindent jelent sportriporternek lenni.

Általában a mikrofon másik végén szoktál lenni, és te készíted az interjúkat – most azonban te vagy az, akit kérdeznek. Milyen érzés szerepet cserélni?

Furcsa. Ebben a szakmában az ember háttérben van, és emiatt nem is érzi úgy, hogy ezen változtatni kellene. Akikkel együtt dolgozunk – a sportolókkal – mind olyan dolgok részesei, amiről érdemes beszélni, mi pedig azért vagyunk ott, hogy ezt megörökítsük, megosszuk másokkal. Érdekes, mert valamiért sosem érzem azt, hogy bármilyen említésre méltó dolog lenne abban, amit csinálok. Én személy szerint mindig is a háttérben képzeltem el magam, és ebben nagy szerepet játszik a biztonságérzet is. Kommentátorként nagyon sok negatív, sértő üzenetet kaptam, amiket olvasva megerősödött bennem az érzés, hogy nem szeretnék közszereplő lenni. 

Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy te ezt a szakmát szeretnéd választani? Milyen út vezetett odáig, hogy ezt meg is valósítsd?

Húha, ez egy hosszú történet… Mikor is zár ez a hely? (nevet) Ha konkrét eseményt kellene kapcsolnom a kezdetekhez, a 2016-os EB-t mondanám, akkor voltam 14 éves. Annyira magával ragadott az egész esemény, hogy amikor hazamentem a meccsek után (a városban, ahol felnőttünk, óriás kivetítőkön lehetett követni minden mérkőzést – a szerk.), határozottan kijelentettem, hogy én ezt fogom csinálni. Onnantól kezdve ez a célkitűzés mindig ott lebegett a szemem előtt. Eleinte, amikor egy-egy meccsen fotóztam, videóztam, a szüleim visszajelzései is sokat segítettek abban, hogy menjek csak tovább ezen az úton, és ne álljak meg. Emlékszem, egyszer egy meccs közvetítése közben édesanyám látott a tévében, és megjegyezte, hogy legközelebb azért vegyek fel még egy pulóvert, mert hideg van. (nevet) Akkor vett egy komoly fordulatot ez az egész folyamat, amikor egy műtét miatt hosszú ideig rengeteget kellett feküdnöm. Valamit muszáj volt közben csinálnom, így elmélyedtem a videózás folyamatában, mivel már akkor is nagyon érdekelt, és fejlődni akartam benne. Akkor tanultam meg a videókészítés legfontosabb alapjait, és erre később jól tudtam építkezni. 

Most hogy néz ki egy átlagos napod sportriporterként? 

Ezt a kérdést annyival egészíteném ki, hogy van-e egyáltalán átlagos napod sportriporterként? Van-e olyan nap, ami átlagosnak tekinthető? Az igazság az, hogy nincsen. Vannak ugyan szabványok és minták, de ahogyan két egyforma meccs sincsen, úgy a napjaink sem lehetnek átlagosak. Igaz, mindennek megvan a maga rendje: ott van a délelőtti és az esti program, legyen szó például meccsről vagy más sajtóeseményről, ezek foglalják keretbe a napokat. A meccsek utáni interjúk 3 és 5 perc között mozognak, a hosszabb interjúknál már leülünk és több idővel számolhatunk. A meccs után készült interjúkat általában éjjel vágom meg, a reggeli anyagokat pedig délután. Ha szeretnénk, találhatunk ebben az egészben valami rendszerszerűséget, azonban egyik napomat sem nevezném átlagosnak. Mindig történik valami, ami más és sosem találkoztam még vele azelőtt. 

Sportriporterként rengeteg különböző műfajban kell alkotnod. Melyik terület a kedvenced és miért?

Mindegyik! Na jó, írni szeretek a legkevésbé, ami újságíróként azért érdekes dolog. (nevet) Nem lesz meglepő, de a videózást mondanám a kedvencemnek. Annak is sok különböző formátuma van, mindegyiknek megvan a maga szépsége. Például van az a szituáció, amikor meccs után kijön egy játékos és minden riporter körbeállja kamerával, mikrofonnal, kialakul ez az izgatott tömeg a sportolóval a közepén, és mindenki reméli, hogy az ő felvétele lesz a legjobb… Ezek a helyzetek hihetetlenül dolgoztatják benned az adrenalint, de minőségi anyag ritkán készül belőle, mivel a hetvenhat kamera közül te vagy a hetvenhetedik. Ez egy másmilyen típusú élmény, mint a hosszabb, mélyebb beszélgetések, ahol egyedül lehetek a játékossal. Sajnos kevésszer volt lehetőségem ilyen interjúkra, de ezeket nagyon szeretem. Örülnék, ha a jövőben még többször lehetne ilyenben részem: akár úgy is, hogy lenne egy operatőr mellettem, aki kizárólag a felvételt intézi, én pedig csak az interjúalanyra, valamint a beszélgetésre koncentrálhatnék. Nagyon szeretek emberekkel beszélgetni.

Mi a legnagyobb nehézség, amivel meg kell küzdened munkád során? Váratlanul ért ez az akadály, vagy számítottál rá?

Sokkal keményebb, mint amire számítottam. Amikor az egyetem mellett a Nemzeti Sportnál dolgoztam nagyjából heti két-három napot, akkor még nem éreztem annyira a szakma nehézségeit. Korábban említettem, hogy nálunk mindig történik valami, és nincsen átlagos nap. Talán ez a sajátossága a legnagyobb hátránya is a szakmának. Mindig elérhetőnek kell lennem, ami megnehezíti, néha el is lehetetleníti a tervezést. A barátaim munkaideje egyáltalán nem találkozik az enyémmel, mivel gyakran esténként és hétvégén dolgozom, amikor meccs van. Azt hittem, én erre teljesen felkészültem, de az igazat megvallva, nehezen érint ez a dolog. Mint amikor nekifutsz magasugrásban, és ahogyan odaérsz a léchez, megtorpansz, hogy ezt kellene átugrani? Messziről nem is tűnt olyan vészesnek… 

Aztán a végén vagy átugrod, vagy átbújsz a léc alatt.

(nevet) Így van, és aztán ott lesznek az élmények, amiket a végén megszerzel.

Mesélj az eddigi legfelejthetetlenebb élményedről, ami a munka során történt veled!

Az első válogatott meccsemet sosem felejtem el. A játékok után mindig egy kordonnal elkerített területen gyűlnek össze a riporterek, ahol a játékosok megállhatnak, ha szeretnének, és interjút adhatnak, mielőtt bemennek az öltözőbe. Nem volt sok tapasztalatom, így egy meglehetősen félreeső helyre sikerült csak beállnom, a tömeg szélén, valahol a sarokban. Amikor Nagy Ádám megállt interjút adni, esélyem sem volt arra, hogy normális pozícióból vegyem fel a beszélgetést. Rossz volt a kamerakép, a szög, a mikrofon se ért el odáig. Ekkor láttam meg Szoboszlai Dominikot elrohanni a háttérben. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam minden felszerelésem, beleértve az állványomat is és futottam Dominik után, a kordon mentén, el a tömegtől. Gondoltam, mit veszíthetek? Mikor odaértem megkértem őt, hogy adjon egy rövid interjút, amibe ő beleegyezett. Sajnos nem sokkal később más riporterek is észrevették a kis akciómat és ők is elindultak Dominik felé. Egy másik újságíró, aki egyébként a szakma egyik neves képviselője, minél közelebb akart férkőzni, emiatt lökdösni kezdte a kamerámat. Dominik rászólt, hogy “ne haragudj, én ezt most neki mondanám itt, a kamerába”, majd felém nézett. Szoboszlai Dominik tehát kitartott mellettem, és ezt sosem fogom elfelejteni. 

Egyszer beszéltünk arról, hogy a sportriporteri szakma is tekinthető egyfajta művészeti ágazatnak. Egyetértesz ezzel? 

Hát, azért most már erős túlzásnak érzem ezt a kifejezést. (nevet) Ebben a műfajban sajnos nem mindig van helye a kreativitásnak, mivel időigényes, és sokkal egyszerűbb néhány jól bevált sablon variációjában gondolkodni. Gyorsan kell reagálnunk és híreket lehoznunk, ebbe nem fér bele az, hogy hosszasan üljünk anyagok felett. Az viszont igaz, hogy maga a videókészítés egy hihetetlenül kreatív műfaj, akármennyire is sablonok alapján dolgozunk, a gondolatmenet és a megvalósítás már más lesz mindenkinél. Úgy is mondhatjuk, a végeredményben, ha csak egy kicsit is, de ott lesz a készítő személyisége. 

És végül, van-e olyan bakancslistás pont, amit mindenképpen szeretnél elérni a karriered során? Ha igen, mi az?

Úgy tűnik, ezt nem nőttem ki, de egyszer szeretnék eljutni egy Barcelona meccsre. Csak szurkolóként. Habár… ha újságíróként be tudnék ülni az edzők sajtótájékoztatójára, vagy beszélni tudnék a játékosokkal, az fantasztikus lenne. Nem csinálnék belőle semmilyen anyagot, csak találkoznék a Barcelona összes emberével a kulisszák mögött. Na, akkor már biztosan nem vágynék semmi másra!

Csipke Ágnes