A TELEHOLD zenekar mint formáció évek óta zenél közösen, viszont februárban új fordulatot vett a banda karrierje, miután megnyerték a Carson Coma Palántaprogram nevű pályázatát, aminek köszönhetően felvehették első nagylemezüket, az Éjszakai-t.

A mai interjún a zenekar két tagjával Keszei Emmával és Walton Rebekával (akik ráadásul mindketten PPK-s pszichológia hallgatók) beszélgettem arról, hogy hogyan jutottak el az első albumukig, mi inspirálta őket, és hogy mik a terveik a jövőben.

Össze tudnátok foglalni röviden, hogy mit kell tudni rólatok, milyen zenét játszotok, milyen stílusokat képviseltek?

Rebeka: Hát igazából nehezen definiáljuk magunkat, de ha muszáj akkor azt mondanám, hogy alternatív pszichedelikus és rock elemekkel dolgozunk, ebbe a kategóriába tartozónak gondoljuk magunkat.

Emma: Szerintem az az érdekes, hogy nyilván nagyon sok olyan zenekar van, amire rámondják, hogy magyar alter. Ennek van egy műfaji része is, mondjuk a klasszikus alter, mint pl. Kispál és a Borz vagy a 30Y, és az alter ott van szintérként is, ahova mi is odatartozunk. Szerintem nálunk az az érdekesebb, hogy senki sem rajongott igazán a magyar alterért mint műfajért, nem ez inspirált. Én is inkább külföldi zenéket hallgatok.

Amikor elkezdtétek, mik voltak, amik inspiráltak – akár hangzás terén, akár bárhogy máshogy?

Rebeka: Nagyon régen kezdtük egyébként. Az első formációban Ádám, Emma és Domi zenélt, tehát lényegében egy bassból, egy gitárból és egy dobból állt a zenekar. Aztán csatlakoztam be én és Miska, akiből perkás (ütőhangszeres zenész – a szerk.) lett. Időközben mindenféle szerepköri változások történtek, mostanra viszont egy igazán jó felállás alakult ki.

Emma: Bercit se felejtsük ki, ő a billentyűs. Visszatérve az inspirációhoz. Zenekarok terén, mindig is szerettem a Beatels-t. Az ő zenéjük sok szempontból inspirált minket. Ők a legtöbb vokált úgy veszik fel, hogy double trackelik (a fő vokál megduplázása, mellyel mélységet és komplexitást adnak a hangzásnak – a szerk.), ezt a technikát a mi lemezünk készítésénél is alkalmaztuk. Most, amiket közösen is nagyon szeretünk hallgatni, az a Cure.

Rebeka: Meg a Grizzly Bear, főleg az Éjszakaira (a zenekar új lemeze – a szerk.) volt nagy inspiráció a számok végén.

Emma: Amit mi ketten is nagyon nagyon szeretünk az a Fontaines D.C. – őket nagyon sokat hallgatjuk –  meg az Elefántot a magyarok közül. Én Slowdiveot is nagyon sokat hallgattam, meg My Bloody Valentinet.

Rebeka: Meg Tyler, the Creator, te az ő zenéjében nagyon otthon.

Emma: Ez még abban is látszik, hogy az új albumunknak van egy koncepciója és megfogadtuk, hogy nem fogunk mélyebben beszélni arról, hogy mi a sztori. Mert van egy sztori, hogy ha az ember figyel, akkor ki lehet találni.

Már volt erről kicsit szó, de szerintetek mi az, amiben ti kiemelkedtek a mostani alter közegből? Mi az, amiben újat sikerült hoznotok?

Emma: Erre szerintem egész konkrét válaszunk van, mert sokat beszélgettünk róla, és szerintem főleg a dalszövegeink.

Rebeka: Igen, nagyon szövegközpontú számaink vannak, amelyek hosszú és mély belső folyamatok árán lettek olyanok amilyenek. A zeneírás az általában úgy működik, hogy valaki hoz egy szöveget, és abba a többiek nem nyúlnak bele, az ilyen intimebb dolog. Ha az mindenkinek tetszik abból szokott készülni utána egy szám is. De szerintem, amiben a kortársainkhoz képest kitűnünk még a szövegközpontúságon túl – bár nem szeretném hasonlítgatni magunkat nagyobb zenekarokhoz – az a lemezben is megjelenő melankolikus hangulat, szépség. Ugyanez van a zenei dinamikában is, hogy sokszor lassan kezdődnek a számok, aztán egyszer csak a végén van egy nagyobb zúzás, kitörés.

Emma: Ilyen esztétizáló melankólia, amit lehetne mondani. Amit én megfigyeltem ezekkel kapcsolatban, hogy szerintem mostanában az alter zenékben van egy tartalmi üresség. Mindenki felvesz egy kötött pulcsit meg egy színes sálat, és elkezd arról énekelni, hogy huszonéves vagyok pesten, meg tetszenek az alter lányok, és ez kicsit nulla. Összehasonlításban viszont pl. egy Elefánt szöveggel, ami esztétikus, vagy költőien van megírva, azt lehet mondani, hogy a mienkben van egy egyszerűség, de attól függetlenül nagyon őszinte. Amit énekelünk az tényleg komolyan úgy van ahogy gondoljuk, és szerintem ez az, ami működteti.

Milyen egy zeneírási procedúra nálatok?

Emma: Általában valaki hoz egy szöveget, és ezt úgy teszi, hogy van már egy alap zenei ötlete, és akkor azt közösen kidolgozzuk. És én erre vagyok legbüszkébb, hogy már tök ösztönösen jön, hogy elkezdünk valamit játszani közösen, és valószínűleg az kisebb átalakításokkal már jó lesz.

Rebeka: Az első olyan alkalom amikor elkezdtünk igazán egy hullámhosszra kerülni egy elvonulós táborban történt Szokoján, és igazából az albumból is csomó szám ott forrta ki magát rendesen. A Boldog volt az első olyan szám, amin pont ugyanúgy tudtunk rezonálni együtt, mikor elkezdtük játszani. Emlékszem, hogy nagyon sok kört játszottunk belőle és egyikünk se akarta abbahagyni, aztán felvettük hangfelvételre. Utána még a nyaralóban, meg ahogy sétálgattunk ott a mezőkön ezt hallgattuk, és nagyon összekapcsolt minket. Szóval szerintem alapvetően a zene az, ami összekapcsol minket, és a zeneírás az, amivel valaki ezt magasabb szintre emelheti. A dalszöveg intimebb jelentést ad a zenének, amitől egyedi lesz.

Mikor kezdtetek el amúgy saját zenékben gondolkodni? Az új zenekarok általában inkább feldolgozásokkal szoktak kezdeni…

Emma: Igen, voltak feldolgozások, gimis fellépések. Például nagyon sokáig nyomtuk azt, hogy Amy Winehouse számokat játszottunk. Emlékszem, hogy amikor népdal feldolgozásokat csináltunk erősödött meg bennünk a gondolat, hogy elkezdhetnénk saját számokkal is foglalkozni. Ezt követően már készültek saját dalok is.

Rebeka: Az elején a zenekar teljes egészében csak akkor járt össze, amikor ilyen felkérésekre dolgoztunk. Összepróbáltunk és kész. A Művészetek Völgyés felkereséstől számítjuk fejben azt, hogy elkezdtünk rendszeresen próbálni, és ezután jött ez a pályázat, ami beindította azt, hogy még több közös számunk legyen. De igazából már a Művészetek Völgyén is csak saját számokat játszottunk.

Előző félévben megnyertétek a Carson Coma Palántaprogram pályázatát. Mi volt a folyamat?

Emma: Igazából az is érdekes, hogy hogyan jutottunk el oda, hogy pályázzunk erre. A Művészetek Völgyés fellépésünk volt az, ahol egy kicsit fordulópontra jutott a zenekar, hogy most ezt komolyan akarjuk-e csinálni, vagy csak megmarad egy poénnak. Ez azon is látszott, hogy régen az volt a nevünk – ami amúgy írtó gáz – hogy Nyest a Papírhajón. Ezt még hetedikben kitaláltuk, hogy jó lesz ilyen iskolai fellépésekre, és akkor nyilván jó volt, mikor Amy Winehouset, meg ami a másik siker számunk volt, a Daft Punktól a Get Lucky-t játszottuk.

Rebeka: Meg a Funky Town-t!

Emma: Igen, ilyeneket. De ez szerencsére már elmúlt. A Művészetek Völgyés fellépés után tartottunk egy koncertet novemberben, mikor már mindenki elkezdte az egyetemet. A koncert előtti időszakban kezdett kialakulni az, hogy milyen zenékben utazunk, és hogy mik a lehetséges utak számunkra. Egyrészt hangzásban, másrészt szövegben is érezni lehetett, hogy mindenkit kicsit megvisel az egyetem elkezdése. Ekkor történt egy élethelyzetbeli változás és itt már tudtunk reflektálni életünk előző szakaszára. Ezután az időszak után jött egy felkérés. A mi zenekarunk nagyon erősen kötődik Budakeszihez, nagyon sokan ottlakunk – mondjuk Rebeka meg Berci pont nem (nevet).

Rebeka: De már lélekben igen.

Emma: Rebeka már tagja a Budakeszi Csevegő Facebook csoportnak (nevet). De ott Budakeszin volt egy kezdeményezés, koncertet akartak szervezni, és hívtak minket, hogy lépjünk fel rajta. Ez kicsit összerántotta a brigádot. Úgy éreztük megéri mindezt csinálni és  elkezdtünk próbálni.
Erről a koncertről készült sávos hangfelvétel. A pályáztunk lényegében ebből a felvételből raktuk össze. Mi nagyon nem számítottunk arra, hogy bármit nyerhetünk, mert ezek tényleg egy összetákolt demó érzését keltették – mondjuk volt egy varázsa az biztos.

Rebeka: Hihetetlen érzés volt amikor megnyertük. Annyira nem számítottunk rá, hogy el is felejtettük, legalábbis én. Éppen tervezgettük, hogy most akkor, hogy menjünk tovább, közelgett már a karácsony.

Emma: Nekem másnap volt biopszicho vizsgám, és arra kellett volna nagyon készülnöm, de nem tudtam egyszerűen koncentrálni. Aznap este Ádám beírta a zenekari csoportba, hogy van egy nagyon rossz híre, tartsunk egy videochatet, és nagyon paráztam, hogy mi lesz ebből, ki akar-e szállni vagy valami. Én akkor már becsatlakoztam a hívásba, és akkor mondta, hogy megnyertük a pályázatot, én meg azt hittem ez valami prank.

Rebeka: Igen, az elején én se hittem el. Bár annyira nem rajongtunk az alter zenéért, de van egy csomó száma a Carson Comanak amit nagyon szeretünk.

Emma: Meg azért mindenkinek volt egy ilyen alteres időszaka.

Meg van azért presztízse a bandának.

Rebeka: Igen. Szóval már az egy furcsa dolog volt, hogy ők hallották azt, amit mi csináltunk. Sőt nem csak hogy hallották (ez is egy nagy dolog már szerintem), hanem hogy hallották, és úgy döntöttek, hogy megérdemlünk egy esélyt.  Utána leegyeztettünk velük egy megbeszélést, elmentünk velük a próbatermükbe. Épp demóztak amikor becsődültünk oda, csináltunk egy közös fotót. Nagyon idegennek éreztük magunkat abban a személyes, privát közegben. Az is furcsa volt, hogy ott álltak előttünk, mert eddig csak a színpadon láttuk őket.

Emma: Pedig a Carson Coma szerintem pont olyan zenekar, akikről alapból azt gondolják az emberek, hogy közvetelenek és kedvesek.

Rebeka: És amúgy végig ez a végtelenül kedves közeg fogadott minket ott is. Nem kértek tőlünk cserébe semmit, nem kellett megígérnünk semmit, és tök jó tanácsokat adtak.

Mi lett volna a terv, ha ezek a pályázatok nem jönnek össze? Meddig próbálkoztatok volna?

Emma: Hát ez egy nehéz kérdés.

Rebeka: Szerintem mi nem akartunk sohase így „bedurrani”. Nekünk nem volt annyira tervbe az, hogy kilépnénk a nagyobb szférába. Eljöttek a barátaink, ismerőseink, meghallgattak minket, mi szívesen zenéltünk nekik. EGy nagyobbra törő tervünk volt, hogy fellépjünk a Manyiban.

Emma: És akkor a Manyi még nagyon nagynak számított!

Rebeka: Igen, az egy elérhetetlen célnak tűnt. Nem tudom, hogy ezt kimondhatom-e, de egy öt-hat évet biztosan megspórolt nekünk a pályázat. De nem is biztos, hogy mi elindultunk volna ezen a vonalon komolyabban. Valószínűleg ezen támogatások nélkül egy nagyon kedves kis hétvégi hobbi maradt volna. Mindenki követte volna a saját maga kis útját.

Emma: A pályázat szerintem a legtöbbet abban segítette, hogy ingyen vehettünk fel számokat. És nem is csak egy dalt, hanem egy egész albumot. Egy albumnak a felvétele elképesztő drága.

Rebeka: Igen. Bennünk már megfogalmazódott az, hogy szívesen hallgatnának saját számainkat jó minőségben csak saját magunk miatt. Ehhez nyilván az első lépés, hogy felvegyük a számot, de nekünk ehhez nem lett volna se anyagi hátterünk, se helyünk, se semmink. Voltak tervek, hogy valakinek a garázsában felvesszük…

Emma: Igen, de ez nem lett volna reális. Mi mindig is egy albumban gondolkoztunk ettől függetlenül, mert nagyon szeretjük, ha valami kidolgozott, ha van egy koncepció, ami összefoglal egy nagyobb munkát. De visszatérve erre az öt évre, amit megspóroltunk. A hirtelen jött lehetőséggel most rendesen küzdünk azért. Azalatt az öt év alatt, amíg egy átlagos banda eljut erre a szintre, már lehetőségük van épülni. Rengeteg tapasztalatot szerezhetnek szervezés, koordináció, megvalósítás téren. Nekünk ezt még mind ki kell találnunk. Mi most mindent magunknak szervezünk és ez kicsit mély víz. De már kezdünk egyre ügyesebben úszni

Említetted, hogy régen hobbiként tekintettetek erre. Kezd már átalakulni, az, hogy hogy tekintetek a zenélésre, akár mint egy potenciális megélhetési mód?

Rebeka: Erről folyamatos egyeztetésben vagyunk. Egyikünknek sincsenek hatalmas ambíciói ezzel kapcsolatban. Vannak aggályaink is, mert ami tényleg felszabadít bennünket az a közös zene, a zenélés, a zene írás, és ez a fél évig tartó lemezfelvételi folyamat elég megterhelő volt, mert nagyon kevés idő maradt arra, hogy zenélni tudjunk. Mindenkiben lett egy kis kiégés, mert csak demóztunk. Azért ez eléggé elvette azt a dolgot, ami miatt mi egyben maradtunk ennyi éven keresztül. Azt szeretnénk, hogy ezután is a zenélés kössön össze minket elsődlegesen, és ez egy jó kérdés, hogy miként lehetne ezt megélhetési szinten csinálni. Szerintem még mi csak piciben gondolkozunk – szeretnénk, hogy eljusson az emberekhez a zenénk, szeretnénk,koncertezni. Szerintem nekünk a koncertezés az egyik legjobb felület arra, hogy megnyilvánulhassunk. Viszont az, ahogy erre tekintünk, az már nem csak egy hétvégi hobbi. Azt be kell vallani, hogy az utóbbi félévben az életünk minden egyes napja erről szólt.

Beszélhetnénk egy kicsit az új albumról is. A témára szerettem volna rákérdezni, de említettétek, hogy nem akarjátok nagyon felfedni a történetet.

Emma: Egy kicsit bővebben esetleg beszélhetünk róla. Mindig a legjobb útvonal a névtől elindulni. Az lett végül az albumnak a címe, hogy Éjszakai. Én ezt mindig úgy szoktam összefoglalni, hogy azért Éjszakai, mert a legtöbb dalnak a szövege éjszaka íródott, egyébként olyan helyzetekből, amik éjszaka történnek. Én kifejezetten éjszakai hallgatásra is ajánlanám. Nyilván a mi életeseményeinkről szól, a kamaszkorról, én pedig úgy látom, hogy az éjszaka az a napszak, amit akkor hódít meg az ember, amikor elkezd kamaszodni. Az éjszakának van egy ilyen misztikuma is. Mi katolikus iskolába jártunk, és volt egy külsős katolikus lelkésznő, aki tartott erről egy prédikációt. Ott valami olyasmit mondott, hogy valahogyan máshogy történik minden az éjszaka oltalma alatt. Szóval abszolút ez a hangulat jelenik meg az egészben. Azért van egy vezérvonal, amit, ha az ember figyel, meg lehet érteni, de ezt a poént nem szeretném lelőni.

Levezető kérdésként, van-e olyan „álomszínpad”, amin szeretnétek egyszer játszani?

Rebeka: Szerintem a Budapest Park. Emlékszem amikor kiderült ez a pályázat, akkor rögtön az volt az első gondolatunk, hogy „lehet egyszer eljutunk a Budapest Parkba is?” Persze azért ez egy eléggé messze menő következtetés volt. De azért vannak ilyen vágyaink.

Emma: Vagy Puskás Aréna? (nevet)

Még így a legvégére… mi lesz a legközelebbi koncertetek?

Emma: Legközelebb október 22-én a Turbina nagytermében fogunk játszani. Amit iszonyatosan várunk.

Rebeka: És gyertek el, mert nagyon jó lesz!

Emma: Így igaz! És tényleg sokat készültünk rá. Most voltunk koncertezni Győrben, és ott is többen mondták, hogy mennyire érdekes, hogy össze tudják hasonlítani a felvett zenéket az élővel. És hát, élőben azért más élmény, jobb, mint egy felvétel.

Rebeka: Ha valaki belehallgat a számainkban, és tetszik neki, akkor érdemes eljönni élőben, mert mi is sokkal jobban szeretünk élőben játszani. Nagyon régóta készülünk rá, ez lesz az eddigi legjobban megszervezett koncertünk.

Emma: Nagyon menő lesz! Menő koncepció és izgalmas fénytechnika. 

Katzenbach Gréti