Szeretsz-e még, szépséges Szenvedély?
Vagy Kínom számtalan szalmaszín tincse
szilánk csak szemedben
naiv és szikár
hogy ajkaid ívét széltől szélig feszítse?
Kéklik még a lég ott? vagy az Égboltot
Kirabolták, kik a szurokban szorongva szívták
Száraz porát a szélcsendnek
S csak lóg alá, akár a vég,
Itt, Élet, hol lángodon lépked e tetszhalott hazugság?
Kergetsz-e még rengő őrületbe,
mint kerengő rulettbe
meredve rengő szembogárt,
Remény?
Renyhe fényed árát- bármily enyhét, bármily árnyát- vállalom.
Így kakofón lián ha folyt, ha fáj dalom,
szakítanál rám pár percnyi pollen fóliát?
S képe sincs már a sok Képtelenségnek
elém seregleni, mint szemkötött szívű művészbrigád,
ki ontja hűs vérem, csak még egy korsóval,
megrontja szűz vétkem mérgezett orsóval
és szerepem kiosztva, ajkaim kifosztva költi el értem az utolsó vallomást?
…Milyen kár.
Egy sincs már.
De lesz tán egy szerencsés
balsorsú teremtés (vagy gyilkos)
Kiért e tajtékos, délibáb játékos,
szertelen szereplés, színtelen színlelés,
szemtelen szájalás, hajszolás, füllentés
fűvel és fával és
és és…
Túlzás és túl kevés:
de épp elég.
Ha lesz, kiért megéri, hangnemet cserélni
csöndszavú igére,
elvégre, így helyes:
„Kiömlött kételyen el ne ess! Mérgező métely ha les: nevess!”
Mert meglehet, könnyeket könnyebb ülve tűrni,
ám fel szakadt mosollyal mernék most esküdni, s hinni hogy egyszer még…
Lesz, ki megért,
mért ismétlem nevét,
ha túl kevés,
s ki nevet, hogy elég, hogy túlzás és csúf,
csalárd húzás e cselszövő csend szegés
és és és
Ki jöttömet lázasan várva,
vágyamat vérezve vigyázva,
lelkemtől ázva, ringatva, rázva,
eleven elégne vélem
és szívében szökne szárba e szikrányi Szenvedésem.
Mag Viktória
