hideg vagy, szoba; torz vagy, szem.
zúg keserű-betegszínű fejem.
örvénylik a sok sárga, pókos por,
arctalan kép, s hamis betű.
fogam csattog tőletek, testem remeg.
mint kóbor vad, ki idegenhez tévedt,
úgy remegek én, volt-van-nincs
szobámban, egy kis emléket kérve.
semmi. azaz minden. elmerülök.
fulladok, prüszkölök és kapálódzok
sárga-fekete szobámban, egyedül.
szabadulnom kell innen, azonnal.
igen-igen! s ide zárkózom 3 napra.
3 nap alatt vesztem el gúnytól élezett
eszem- s nyerem vissza szürke
emberségem, megkopasztva.
a 3. nap párnámba majdnem belefúltam.
ölelt magához, régmúlttal csókolt,
s én feküdtem, arcom arcához nyomva.
végzetes ölelés, fojtogató nyomás.
majd takaróm láncolt meg, nehogy tovább
járkáljak-lopódzzak, mint számkivetett
kísértet, ki idegenben keresi az otthont,
s a házában leli meg az idegent.
“antoine és désiré” hallgatom Cseh Tamást,
ki kételyekkel tölt el és koporsókkal.
s most még jobban keresem-kutatom, s
mindenhol-mindenben halál lapul.
itthon mindenben elmúlást szagolok-
sírdogálok családomért, tárgyakért;
kedden és szombaton meg magamért.
kínoz és simogat az itthonlét.
figyelek mindent, mi rossz ómen lehet-
imádkozom, s félek; hitetlenül hiszek.
egy-egy kézrángás, guruló tányér,
erős kávé, vagy sóhajszerű szunnyadás.
vidéken, s pesten egyaránt remegek.
agyam más-más végzetekkel kacsintgat-
a guillotine-ra vár rettegve, suttogva.
hasztalan, szívem tovább siet előre.
hideg vagy, szoba. torz vagy, szem.
de tudjátok? tintám nélkületek nem fogna;
lelkem óvó menhely peremét nem érné.
elzavartátok pánikom, kedves
ellenségem, kinek céltáblája oly régóta
vagyok, kezdem megszokni a vadászatot.
de most, most hideg és homályos minden-
nyugodtan bámulom a sárga fényt a falon.
Tóth Kincső
