Beléd karoltam, szélvész,
kezed kezemnek ismeretlen.
Kint ülünk a kertben, füstben,
hideg széken megkövülten.
Hogy maradhatnék észnél?
Szédítenek szép szavaid.
Nem leszek, ki megszelídít,
hallom a hangot, mi haza hív,
de ma éjjel maradnék.
Tovább röptetsz, fel sem fogom,
nyakadba hajtod most a fejem
és nem engeded, láncra vered.
Ajkaid őrlik nevemet.
Ez már nem az én városom,
ez a te heverőd, kényelmes ketreced.
Nem leszek, ki marasztal,
csak játszom a gondolattal,
hogy magamat megadom.
Engedj, szélvész, elfutni:
nem harapok, csak ugattam rád.
Émelyít most már sodrásod,
heves fogságom, csillapodj.
Eressz el mást szeretni.
Markó Virág