Kezei most még tétlenek. Még szűz,
nyelvét nem horzsolták más fogai,
csak tiszta hittel tud vallani,
rozsda bimbózik arcán, rézszínű.
Magát sütteti napra fordulva,
annak sugár karjai átérik
nagy kék vásznát, ahogy őt ölelik.
A gyönyörtől sír, magokat hullat.
Bőrét nem simíthatja, csak arany.
Fentről borít rá nemesi fátylat
a csillag, mézédes, puha mázzal.
Lantot penget és imát szaval.
Fényár a tavon, mint szeme kékje,
a vad hullámokra hidat emel:
tárt tenyéren ő nem lehet teher.
Forró test mohón húzza ölébe.
Meg fogja égetni, hogyne tenné,
mert a forgó sosem nyílik másra.
Többé egyiknek sem terem társa,
egyik sem győzheti ösztönét.
Markó Virág
