Hallok mindent. 

A dacosan keserű tiltakozásom, s a gólyatábor örökösen mézes zajai le-fel járnak bennem, mint a kettes metró. Van, amikor tisztán érzem őket, de sokszor csak csöndesen dolgoznak bennem, mikor az éj, mint mély kendő kitárja őket.

Nem tudom, hogyan jutottam ide, de nem bánom. Sosem terveztem ide jönni, lehet ezért annyira drága ez. Minden egy új, egy leírhatatlan élmény. Az Izabella utca, a budai Lágymányosi campus, s a zakatoló buszok-trolik-metrók kavalkádja is megunhatatlan. De vajon Pestért rajongok fogyhatatlan imáimban, vagy az emberekért, akik körbevesznek? Hiszen oly sokan vannak  – kedvesen, lágyan és buzgón fogadnak; ha kell buksim simítják meg nyugtatóan, s így csapongva örvendek a közegnek, mitől csak félárvának sejtem lelkem: csak családom hiányolom. Én vagyok, s leszek örökké, önnön világom kóborlója.

Most hajnal egy felé sandít az óra mutatója – tegnap hat körül keltem. Morcosan és duzzogva löktem le párnámat, ébresztőm visítását dühömben háromszor csaptam le, de valahogyan mégis felkeltem; újult erő és kedv hiányában, de tagadhatatlan kíváncsisággal. Mi lesz ma, kiket látok majd, s mi újat tanulhatok? – jártak fejemben a kérdések.

Eltelt az első hét, s most sártól tocsogó cipőmben rohanok az állomásra – bármennyire is bájos szellőként simított engem ez a négy fonyódi, s öt pesti nap, vidéki szívem pihegve dobog, pihenni kell ezt a sok szépet, újat, s eddig nem tapasztaltat. De, amint hazaérek émelyítően rossz érzés fog el – tényleg idevaló vagyok? Szeptember tizenharmadikán még nem tudtam a választ erre; vagy a vonatút okozta nyűgösségem, vagy a tény, hogy tizenharmadika péntekre esik, okozhatta ezt. 

A második ELTE-n töltött hetemen kiáradt a Duna. Érthetem metaforikusan is, s párhuzamba hozhatom vegyes érzelmeimmel, de tény, hogy a valóságban is megtörtént. A híreknek először nem akartam hinni, majd, amikor három óra alvással, cipekedéstől fáradt vállal és két hete lejárt könyvtári regényemmel zötykölődtem Lágymányos felé, be kellett látnom, hogy nem hazudtak. Ott feküdt a víz, elterült a parton, mint fodros takaró, s nem a félelemtől remegtem, hanem csodáltam a fetrengő bársonyt. Pont, mint ahogyan már az egyetemtől sem féltem, hanem lehetséges, kissé félszegen csodálni kezdtem. Minden épületnek lelke van, konstatáltam magamban. Lágymányos fiatal és kalandos, hisz a helyes ajtókat, amik a gömbaulához vezetnek, ennyi idő alatt nehezen lehet teljesen megjegyezni, sőt lehetetlen; az Izabella utcai épület kedvesen várja vendégeit, mint otthonkás háziasszony – a termei bájosan dőlnek folyosóról folyosóra, s a dohányfüsttel és csevejjel telített udvara csábítja az embert, akár egy két percre is. S a Kazinczy utcai telephely? A legnehezebben fellelhető, már-már rejtőzködő a három közül. De annál gyönyörűbb ez a romantikus stílusú épület, mi szinte már összeforrott az utca macskaköveivel (legalábbis az én képzeletemben). 

Ez a második hét volt a legérdekesebb eddig, hiszen most vettem részt minden órámon először, amiket a NEPTUN-al vívott párbajban nyertem meg (pár járulékos veszteséggel, amiket beáldoztam erre a félévre). A kiáradt folyóval kezdődött a hetem, s ahogyan vonatoztam haza, a sok újtól, érzelmeim tengerétől, sírni kezdtem.


Harmadik hét, oh Istenem, három és fél óra, míg Pestre visszaérek, ha nem késik a vonatom (ami lehetetlen kérés). Előző héten szerzett betegségemmel karöltve csücsültem a MÁV egyik kocsijában – percenként köhögtem egyet. Le merném fogadni, hogy mialatt felértem, kissé rosszabbul is lettem. Így most öt napon keresztül inkább pofonnak éreztem az egyetemi létet, mint áldásnak. 

Hétvége. Panaszaim múlnak, már-már várom a hétfőt, hogy újból Lágymányoson induljon el a napom. Kezdem az egyetemi lét gyeplőjét lassacskán megragadni – de még most sem ismertem igazán ki. Én vagyok életem lapjainak Kosztolányija és Esti Kornélja. Előadás közben néha el-el merengve, majd buzgón figyelve – bormámoros estével karöltött kegyes másnapon meg agárként süvítve rohanni campusról campusra, nyakamba véve a várost, az egyetemet. Nem az egyetemem még, hisz termeit kutatnom kell, mint detektív, embereivel még barátkoznom muszáj, s óráinak ízét szoknom lesz kötelességem. De tudom és látom, ha én is akarom (minden előítéletemmel szemben) második otthonom is lehet akár.

Újból hallok mindent; ezúttal minden csendesebb – nem vonyítanak fülemben, hanem halkan lopódznak csak utánam. De így is, emlékeim teljesen tisztán tűnnek fel, régi énem gondolatai mintha nem is hozzám tartoznának már. Bevallom, féltem az ELTE-től, hozzám évekig csak az eltúlzott negatívumai jutottak el. Sosem volt tervezve, hogy idejövök. A nyílt napon sem voltam, semmit nem tudtam magáról az egyetemről. Mégis, hogy jutottam ide? – kérdezhetné ezt a bárki, s a válaszom egyszerű. Egy délután épp Polcz Alaine-től olvastam, s véletlen tudtam meg, hogy ő is idejárt. Ezzel dőlt el, hogy ide jelentkezek. Gondoltam, ha hozzá hasonló jólelkű és csodálatos emberek járnak ide, s kerülnek bele később az élet társasjátékába, akkor számomra is megér egy próbát. Jelentem alássan, eddig pozitívan csalódtam. A gólyatábor, amitől rettenetesen tartottam, nagyszerű élménnyé kovácsolódott bennem, a szak- és hallgatótársaim hozzám hasonlóak, s az egyetem maga sem olyan rémisztő már.

Ezzel, úgy érzem, fogyóban van a mondanivalóm, mint a fejem felett lebegő sarló alakú hold, s azt vallom, ilyenkor nem is szabad az írást tovább húzni-vonni, abból már semmi jó nem lesz. Egy mondatot, egy berögzült kántálás kezdetét, ha még megengedtek zárásképp: Eötvös Loránd Tudományegyetem… te vagy az oka mindennek!

Tóth Eszter Kincső