„Mit adtál a világnak? Ha ebben a pillanatban meghalnál, mi maradna utánad?„ – ezzel a két mondattal néz farkasszemet az a színházba járó, aki rápillant a „Pánik, avagy férfiak az idegösszeomlás szélén” című darab fülszövegére. Túlzottan nem provokatív, viszont annál inkább filozofálásra sarkalló kérdések. S ez a – másfél óránál kicsit hosszabb – darab is ezeket boncolgatja néhol már-már pszichológiai mélységben.
Mika Myllyaho finn drámaíró azonos című drámájának fordításaként került bemutatásra ez a darab – először Budapesten, majd később vidéki színházakban is. A csupán három szereplőből álló darabot Tárnoki Márk rendezte és a Nézőművészeti Kft. társulata adja elő. A három főszereplőt Katona László, Kovács Krisztián és Kovács Lehel alakítja, s a szereplők keresztnevei szándékosan azonosak az őket játszó színészek neveivel. Ez csupán érdekességként értendő, hiszen a darab szempontjából nincs kiemelt szerepe.
A darab kevesebb mint egy hét cselekményét öleli fel – három férfi szubjektív problémáit mutatja be valamint, hogy ez a három ember hogyan próbál megoldást találni rájuk. A problémák teljesen eltérőek, viszont a reakciójuk mindegyik esetben megegyező: pánik. (Személyes véleményem szerint viszont nem pánikbetegséget szeretne bemutatni a darab, hanem „csupán” pánikrohamokat, mint krízisekre való reagálást). Laci (Katona László) régi kudarcok miatt nem meri elhagyni a lakását, Krisznek (Kovács Krisztián) a kapcsolatát kell megoldani – úgy, hogy fogalma sincs mit csinál rosszul – Lehelnek (Kovács Lehel) pedig a világ felé mutatott attitűdje és az érzései között nincs párhuzam.
A darab követi a drámai szerkesztésmódot, viszont a befejezés nem zárja le teljesen a művet, nem ad végső „megoldást”, ezáltal is életszerűvé téve azt. Nem tudja meg a néző biztosan, hogy mi lesz a szereplők sorsa, hogy meg tudják-e oldani teljesen az életükben felmerülő kríziseket. Nekem pont ez tetszett benne, nincs elkapkodva, a szerző nem bújtatja be a darabot a „happy end-ek” köntösébe – mert nincs is rá szükség, a zárlat így is teljes. Kiemelném még a pánikrohamok valósághű bemutatását is. Nem lettek túljátszva, nem túl színpadiasak, hanem teljesen realisztikusan vannak megjelenítve. Egyszerű megoldások, kizökkentési módszerek is helyet kapnak a színpadon, mint például a papírzacskó vagy a gondolatok elterelése beszélgetéssel.
A darabról nem nagyon tudnék negatívumot mondani. A színészi játék kiváló, az alapötlet jól lett felhasználva és valósághűen dolgoz fel teljesen mindennapi problémákat. Kritikát csak a nézőközönségről mondhatnék (ez teljesen szubjektív, hiszen egy alkalomról tudok hitelesen beszámolni, amikor én is ott voltam). Az előadásra adott reakciókat hallva és látva nekem úgy tűnt, hogy az emberek többsége nem képes komolyan venni a bemutatott mentális bajokat, nevetségesnek találják ezeket. Persze ítélkezni nem szabad, nem is szeretnék, hiszen tudom, hogy ez nem egyén jellegű probléma, hanem több társadalmi nagyságú hiba együttese. Ha az emberek olyan körülmények között nőnek fel, ahol nincs tér a szabad véleményalkotásra és egyes dolgokról egyáltalán nem is beszélnek, vagy nem szabad/nem illik beszélni, akkor valamilyen szinten természetes, hogy nehezebben tudják befogadni ezeket a témákat. Ennek hatására a reakcióik ezekben a helyzetekben nem helyénvalóak, a különböző mentális problémák bemutatását túlzónak és feleslegesnek találják. Emiatt is tartom fontosnak az ehhez hasonló, reálisan megírt darabok bemutatását, hiszen egyfajta érzékenyítésre szükség van Magyarországon (és az egész világon is).
Ahogyan korábban is említettem, Budapesten és vidéken is egyaránt megtekinthető a darab. Én Nyíregyházán láttam, ezért a Kelet-Magyarországon élőknek tudom ajánlani, ha arra járnak, mindenképpen nézzék meg, mert zseniális darab.
Tóth Eszter Kincső