öleli a Nemzeti, csókolják a hullámok;
nem voltam tizenhárom, mikor először láttam
e csillogó palotát.
könnyezek. vagy csupán a szél?
foghatom a csípő szélre, vagy idegeimre –
elkapott a honvágy egy régi kor után,
mikor én daloltam itt társaimmal.
meghalok kicsit, ahogy eszembe jut.
vallásom volt a kórus. imám az ének.
művészetek Júdásaként hagytam ezeket
el, sérelmeim miatt, mik feltépték
tüdőmet, s megnyomorítottak.
nyomorultul tengtem árulásom súlya alatt
roskadozva éveken át. s ha volt társaim
pillantottam meg koncerteken-
köptem egyet múltam felé.
ma már más a hitem.
zölden pattogó menyecske ruhám látom,
miben tündököltem, s miért rajongtam,
minek fénye kíséri sorsom.
már nem köpök, már nem szidok senkit.
a cipők toppanását hallom, s a cantemus-t
dúdolom, mint a himnuszt.
csendes éjszakában csodás az ének.
s ha majd egyszer eltemetnek-
szeretném ha énekelnének.
bármely gyönyörű dallamot,
mit egyszer én is magamének vallottam.
Tóth Eszter Kincső
