Figyelem! Ha NEM szeretnél evészavarokkal és testképzavarral kapcsolatos élményekről olvasni, kattints egy másik cikkünkre!

Ma mályva teát vettem. A teafilterekkel telepakolt pillekönnyű doboz málhás súllyal nehezedett a markomba, ahogy a kasszához léptem, s a szallagra helyeztem az egyetlen vásárlandó terméket. Nehezen tudtam volna leírni az érzéseimet abban a pillanatban. Azonban az egyetlen gondolat, mely kitűnt a többi közül, ez volt: már nem vagyok az a 15 éves kislány. 

Sok emberben indít el a “fogyókúra” szó egy sötét gondolatörvényt, ha szóba kerül. Még ha kevesebb is lenne ezen emberek száma, akkor is fontosnak érezném, hogy megosszam e személyes, ámde kifejezetten fontos és meghatározó részét az életemnek. Hisz mind tudjuk, az egészségesek, az ebben szenvedők és a felépültek is, hogy az extrém fogyókúrázásból kialakult evészavarok halálosak. 

Mégis, ahogy kezemben forgattam azt a kis zöld teás dobozt, ez a tény meglepően későn jutott el a tudatomig. Talán mert nem kell magyarázkodni és hazudozni, hogy megint miért szedek hashajtót; talán mert huszonegy évesen a hat évvel ezelőtti, mályva teát vásárló énem végtelenül távolinak tűnik. Vagy talán azért, mert most már csak undorodva nézem végig a bolti “fogyókúra” szekció termékeit, és magamban mosolygok az egy hét alatt tíz kiló fogyást ígérő kapszulákon. Csak később, amikor már a hátizsákom mélyére süllyesztettem a teás dobozt, tudatosult bennem a tény, hogy most hogyan nézne rám a 15 éves énem. Felvont szemöldökkel mérne végig, ahogy a következő boltban a kalóriaszám csekkolása nélkül emelek le egy édességet a polcról, és teszem a kosaramba. Hipokratának és árulónak tartana. Az arcomba tolná a kalória számláló applikációját és követelné, hogy azonnal írjam be a megevett édesség értékét, majd ezt követve hüledezve számolgatná, hogy mennyit kellene futnom ahhoz, hogy ezt a mennyiséget elégessem. 

Évekig abban a hitben élni, hogy minden problémám a súlyomból adódik, egy meghatározó életfelfogás. Főleg ha az ember még csak tinédzser korú. Olyan sebeket hagy egy fiatal lányban, melyek a pillanatban gyógyíthatatlannak tűnnek. Hat évvel ezelőtt lehetetlennek tűnt a gondolat, hogy ne tudjam valaminek a kalória értékét, vagy hogy elmenjek futni “csak úgy”, de azért végképp nem,  mert “jól érzem utána magam”. Hat évvel ezelőtt azt hittem, örökké elfelejtettem a vacsora fogalmát. Hat évvel ezelőtt elfogadtam, hogy a tükör életem legnagyobb ellensége lesz. Hat évvel ezelőtt képtelenségnek tűnt nem azt kívánni, hogy vékonyabb legyek, amikor elfújom a gyertyákat a születésnapi tortámról, amiből természetesen csak egy falatot engedtem meg magamnak enni udvariasságból. Hat évvel ezelőtt bele se tudtam gondolni egy olyan életbe, aminek nem a súlyom áll a középpontjában.

Mégis itt vagyok. Élek és virulok. Igazán virulok. Mert amiről nem tesznek említést sem a rózsaszín masnival fojtogató pro-ana* oldalak, sem a DSM-5, sem az aggódó családtagok és barátok; a bulimia nemcsak egy kellemetlen, de egy egyszerűen gusztustalan és borzalmas állapot, amely kiszívja az életet abból, aki ebben szenved. És aki ezzel él, az megszokja ezt az életet a cél érdekében. Megszokja a refluxot, szorongást, hajvesztést, hidegrázást, paranoiát, rossz szájszagot, depressziót és a magányt. A cél érdekében. Mert ki ne akarna egy üres testet próbababaként parádézni? Főleg egy olyan társadalomban, mely ezt tartja felsőbbrendűnek.

Azonban, ami sokaknak nem tudatosul a kezdetekben, hogy mikor megkapjuk az első “fogytál?” kérdéseket, az önbecsülésünk azonnal az égbe szökik. Mivel igen, dolgoztunk azért, hogy mások észrevegyék, bármit is mondunk magunknak. Külső validálás. Egy szóban megmagyarázhatatlan kéj veszi át az irányítást az agyunkban abban a pillanatban, amikor az első ember megjegyzi, hogy fogytunk. Jelezném, nem az a szó hagyja el a szájukat, hogy “jobban nézel ki”. Nem. Az esetek többségében a súlyvesztés kerül említésre. És a csúnya valóság az, hogy később is. Sőt, a másoktól való visszajelzések egyre negatívabbak lesznek. Mégis, a torz énképünkbe tökéletesen beleillenek. Nem vesszük észre az aggódó tekinteteket, sőt, hónapokig, de akár évekig éltetnek minket. Mivel egy olyan megjelenést igyekszünk elérni, ami nem egy egészséges és kívánatos külső. Egy groteszk és hátborzongató kinézet, ami csak a benne szenvedőnek tetszik. Vagyis, mégsem a “tetszés” a megfelelő szó, mert sose fog “tetszeni” a saját testünk. Ez tesz különbséget az egészséges, kontrollált fogyás és az evészavar között. Az evészavarban szenvedőknek egyetlen végső pont van: a halál. Kegyetlen, mégis igaz. Mivel ez a cél elérhetetlen. Mert sose lesz elég, mindig lehetnénk vékonyabbak, a pocakunk lehetne laposabb, a karunk lehetne nyeszlettebb. Sose elég.

És ez a gondolkodásmód, ami megkeserít annyi életet. Lehet a tiédet is. Akár a tiédet, vagy olyan emberét, akit szeretsz és fontos számodra. Nehéz a felépülés. És akárcsak a szerhasználóknál nincs felépült, úgy vélem, evészavarokból se lehet teljesen felépülni, mindig felépülők leszünk. De legalább nem halottak.

*pro-ana: anorexiát támogató internetes szubkultúra

 

Dula Janka

 

 

Ha úgy érzed, segítségre van szükséged, vagy beszélni szeretnél valakivel a problémáidról, de nincs kihez fordulnod, hívd az alábbi telefonszámokat: 116111(Kék Vonal )vagy 116123 (Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége)!

Nem vagy egyedül!