Szeptember 20-án került bemutatásra a Vígszínházban az ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett új darab, mely a LL3t4rgIA #éretlen komédia néven fut. A színpadra vitt mű menten hatalmas sikert aratott, a Pál utcai fiúkhoz hasonlóan Vidnyánszky rendezésében készült darab csupa teltházas előadásokat produkál. Nagy színházrajongóként kötelességemnek éreztem, hogy ellátogassak a Vígbe, és megtekintsem ezt a darabot, és meg kell mondjam, hogy nem csalódtam.

Érthetőbben leírva, a Letargia George Büchner fiatalkori drámáján, a Leonce és Lénán alapul. A Leonce és Léna cselekménye Voltaire Candide-ját, vagy éppen Goethe-Faustját idézi meg, hisz Büchner alkotása is alapvetően az élet értelmének kereséséről, illetve a nagybetűs sors kifürkészéséről szól. A színházi mű a főszereplők nevein kívül fiatalkori boldogságkeresés témáját integrálta a színpadi előadásba, egyébként a két műalkotás közt nincs egyezés. A színészként is tevékenykedő ifj. Vidnyánszky Attila magához híven teljes mértékben saját értelmezésére hagyatkozva keltette életre Leonce-t és Lénát.

Az első látásra gyakran értelmezhetetlen cím az első árulkodó jele annak, hogy ez az előadás az új fiatal felnőtt generációt, a média által felnevelt Gen-Z-t célozza meg. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az első felvonásban hirtelen felhangzó TikTok trendek zenéi (tegyük hozzá néhány olyan is, amit én, Z generációs tag sem ismertem), a ChatGPT és az AI-ok erős kritikája, a folyamatosan a telefonjuk képernyőjét bámuló szereplők, továbbá az előadás menetét megzavaró ironikusan beépített „kétperces telefonszünetek”. Végül pedig maga a központi cselekmény, ami nem más, mint a rettegett érettségi letétele.

Ám az idősebb generációknak sem érdemes azt feltételezni, hogy a Vígszínház új alkotása kizárólag a fiataloknak szól, ugyanis egy kissé könnyedebb, humoros első felvonás után megkezdődik a második rész, amelyben beindulnak a történések, elszabadul a pokol. Ez a második felvonás már igazán „vidnyánszkisra” sikerült, színpad a színpadon jeleneteken túl a lassított felvételszerű lépkedéseken át minden elképzelhetetlen vízióban részesülhet a néző. 

A második rész összetettebb, komolyabb hangvételű, többek közt olyan kérdéseket is felvet, hogy mi is pontosan az a nagybetűs élet, mi történik az érettségi után, oké, átvettük a stafétabotot a korábbi generációtól, de mi, fiatal felnőttek, mit kezdjünk ezzel a nem kívánt felelősséggel? Személy szerint nekem a kedvenc pillanatom az volt, amikor mint egy lázálom vagy akár horrorfilmjelenetként ábrázolták a felnőttkorral járó folyamatos nyomást, készenlétben állást, illetve a végtelenségig tartó újabb-és újabb elvégzendő feladatokat. 

Itt térnék ki az előadásnak egy fontos erényére, mégpedig a feszültségkeltésre és a túlstimulálásra. Első benyomásra ezek nem éppen minősülnek pozitív attribútumnak, sokkal inkább kellemetlen érzést kelthetnek bennünk, viszont a színpadi mű témájának szempontjából elengedhetetlenek. Vidnyánszky rendezése során olyan hatásokat – mint például erős, villódzó fényeket, gyors és hangos zeneváltásokat – épít a darabjába, amely a közösségi média túlterhelt, ingergazdag világát idézi fel a nézőben, máskor pedig a fiatalkori kiégésre hívja fel a figyelmet. Magyarul a rendező a közönségcsalogató trendi cím ellenére az internet negatív hatásaira akarja felhívni a figyelmet, ráadásul ezt szavak nélkül próbálja közvetíteni. A felszín alatt felgyülemlő- majd kitörő feszültség pedig az előadás végén igazi katarzis élményt szolgáltat. Érdemes a darab legvégéig ott maradni, ugyanis a mit sem sejtő néző egy igazán egyedi finálét tekinthet meg. 

Röviden szeretnék kitérni a színmű színpadi adottságaira. Az ifjabbik Vidnyánszky Attila a bordásfal díszletekkel egy gimnáziumi tornatermet idéz meg a Vígszínház előadótermében. A komplexebb jelentekhez igazodva a statiszták különböző kreatív módokon alterálják a díszletet. Az előadás közben hirtelen felhangzó TikTokról ismert dallamok, vagy éppen hangeffektusok tökéletesen illenek a huszonegyedik század felgyorsult világához. Színjáték szempontjából a főszerepet játszó Medveczky Balázs és Márkus Luca mellett vígszínházi veteránok is megjelennek a színpadon, mint például az igazgatót játszó Ötvös András, illetve az iskolapszichológust alakító Kovács Patrícia, akik hozzák a tőlük elvártat, de a főszerepet alakító színészek is rendkívül jól játszanak. 

Mindazonáltal fontos kiemelni, hogy a Letargia a kritikák alapján egy eléggé megosztó darab, amely nem fogja elnyerni mindenkinek a tetszését. Ez Vidnyánszky sajátos rendezésének köszönhető, amely összetett, oda nem illő, néha értelmetlen jelenetekben mutatkozik meg. Ebből kifolyólag a mindent megérteni vágyó néző valószínűleg kevésbé fogja élvezni az előadást. Ezzel szemben a színjátszás szerelmesei odáig lesznek a darabért. 

Mindent egybevetve, én teljes szívvel ajánlom ennek a darabnak a megtekintését, mind az idősebb generációknak -hogy jobban át tudják érezni a fiatalok helyzetét-, de főleg az újonnan felnőtt gen-Z tagjainak, hogy megértésre találjanak. 

Bartal Eszter