PersPeKtíva / Szak-Mai
Vámpírok, szellemek, vérfarkasok és egyéb természetfeletti lények, hidegvérrel ölő sorozatgyilkosok és pszichopaták – vajon mi lehet a közös bennük? Talán elsőre semmiféle összekötő elem nem jut eszünkbe, azonban azt mondom, gondoljunk csak a médiára – azon belül is egy igencsak konkrét dologra: a horrorfilmek világára! Mert igen, a fentebb felsoroltak mindegyike jó eséllyel jelenik meg kedvenc (vagy épp szívből gyűlölt) rettegést kiváltó filmjeinkben. De miért is lehetnek ennyire népszerűek azok a médiatartalmak, amelyek a félelem – és kisebb mértékben az undor – érzését váltják ki az emberekből? Hogy lehet, hogy ezekre akkor is van igénye a világnak, miután maga mögött tudhatja a pusztító pestisjárványokat, a rengeteg vérontást, két világháborút, és még ezernyi más fenyegetést? Ezekre keresünk most egy rövid választ.
A félelem definíciója és neurohumorális alapja – röviden
A félelem az úgynevezett alapérzelmek közé tartozik – csakúgy, mint az öröm, a szomorúság, a düh és az undor –, ami azt jelenti, hogy univerzális jelenség: minden egyes kultúrában ugyanolyan arckifejezésekben és mozgásprogramokban jelenik meg. A félelem „központja” az agy mediális temporális lebenyében, az amygdalában található. Az amygdala a limbikus rendszer része, rendkívül fontos szerepe van az érzelmi reakciók kialakításában és feldolgozásában, illetve az önfenntartásért felelős érzések, érzelmek és viselkedések szervezésében. A félelemnek több összetevője van: fontos többek között a kiváltó ok felismerése, az emelkedett izgalmi állapot szubjektív megítélése, illetve a helyzet értelmezése (más szóval, kognitív kiértékelése): ez alapján döntjük el például azt, hogy inkább izgatottak vagyunk vagy szorongunk.
Mi történik, ha félünk?
A többi alapérzelemhez hasonlóan a félelem is jól azonosítható vegetatív reakciókban és viselkedéses aktivitásban mutatkozik meg: vérnyomásunk, pulzusunk megemelkedik, izmaink megfeszülnek, hogy lehetőséget biztosítsanak ezáltal a harcolásra vagy a menekülésre, a verejtékezés pedig fokozódik. A horrorfilmek nézése közben megélt distressz reakciók ugyanilyen valóságosak (tehát nem igazán különböznek attól, ahogyan mondjuk egy támadásra reagál a szervezet), a fent leírt tüneteket bizonyára mindannyian tapasztaltuk már egy-egy jelenetnél. Ezután azonban továbbra is kérdéses: mégis miért akarunk ilyen reakciókat kiváltani magunkból mesterségesen, annak révén, hogy megnézünk egy filmet, vagy felülünk egy hullámvasútra?
Nos, való igaz, hogy a félelem rengeteg kellemetlen „tünetet” képes produkálni; a korábban említettek csupán a lista egy részét képezik. Azonban öröm az ürömben, hogy épp ez az alapérzelem volt az, amely őseink túléléséhez évezredeken át hozzájárult, hiszen az esetleges veszélyhelyzetekben hatékonyan mozgósította a szervezet erőforrásait, ezáltal az egyén képes volt a környezetet éberen figyelni, és dönteni a menekülés vagy támadás mellett. Általában a félelem mértéke arányos a közelgő veszély nagyságával, így ez az érzelmi reakció kifejezetten adaptívnak bizonyult az evolúció során; csupán akkor okoz problémát, ha irreális dolgokra is kiterjed, vagy az indokoltnál sokszorosan nagyobb mértékű.
A horrorfilmek nézése során tapasztalt félelem azonban kis mértékben eltér a fent leírtaktól. Természetesen a vegetatív reakciók – amelyek fölött nincs kontrollunk, mint például a vérnyomásunk vagy a szívverésünk – megegyeznek a fent leírtakkal, a kognitív kiértékelésben mégis van egy aprócska, mégis jelentős eltérés. Méghozzá az, hogy akár horrorfilmet nézünk, akár egy szellemvasúton ugrálnak elénk a rémisztőbbnél rémisztőbb lények, mindvégig tudjuk, hogy ennek semmilyen komoly negatív következménye nem lehet ránk nézve, nem kell igazán rettegnünk. Ennélfogva kijelenthetjük, hogy a félelem egyfajta kontrollált veszélyérzet – sőt, ugyanez a mechanizmus magyarázza azt is, ha valamilyen csípős étel kedvelői közé tartozunk. Ezért kedvelünk hát annyira mindent, ami egy kicsit is ijesztő vagy veszélyes, ezért van szükségünk néha egy kis adrenalinlöketre. Dr. Jeffrey Goldstein pszichológus szerint a horrorfilmeket egyenesen azért választjuk, mert azt akarjuk, hogy azok a fent leírt módokon hassanak ránk – és mivel azt is tudjuk, hogy ezek a filmek általában jól végződnek, nem okoznak nekünk traumatikus élményeket. Ennek oka, hogy attól függetlenül, hogy felkavarnak minket a képernyőn látott események, többé-kevésbé képesek vagyunk kontrollálni, mennyire engedjük, hogy a rettegés elhatalmasodjon rajtunk.
Néhány érdekes kutatás
Egy 2004-es, Journal of Media Psychology-beli cikk alapján azt is elmondhatjuk, hogy három tényező járul hozzá a fent említett filmek népszerűségéhez. Ezekből az egyik az általuk keltett feszültség, ami a bizonytalanságnak, misztériumnak és pusztításnak köszönhető – bár itt érdemes megjegyezni, hogy sok emberből épp a felsoroltak miatt vált ki sokkal inkább undort a horror, mintsem jóleső izgalmat. A második faktor a relevancia, hiszen a filmvásznon megjelenő események akár velünk is megtörténhetnének, vagy épp kulturális érvényességgel bírnak, emellett felszínre hozzák az emberben lappangó halálfélelmet. Ezzel ellentétesnek hathat a harmadik összetevő, ami pontosan az észlelt irrealitás: hiába hisszük azt, hogy velünk is megeshetne, amit látunk, valahol mégis tudjuk, hogy nem fog – épp ezért beszélünk a fent említett kontrollált veszélyérzetről.
De vajon a való élet horrorszerű eseményeire hogyan reagálunk? Ezt egy 1994-es kutatásban vizsgálták, ahol egyetemi hallgatók három csoportjának háromféle dokumentumfilmet mutattak. Ezek közül az egyik egy vágóhíd működéséről szólt, a diákok láthatták, ahogyan a szarvasmarhákat megölik és feldolgozzák; a másik azt mutatta, ahogyan egy élő majom koponyáját betörik egy kalapáccsal; a harmadikon pedig egy gyermek arcbőrének kifordítását nézhették végig, akit épp műtétre készítettek elő. A hallgatók 90%-a végig sem bírta nézni a látott videót, de azok is felkavarónak találták a felvételeket, akik megtekintették az egész filmet. Ennek ellenére a diákok mindegyike gondolkodás nélkül fizetett volna egy új, sokkal nagyobb mértékű vérontást tartalmazó horrorfilm premierjéért! E meglepőnek tűnő ténynek az a magyarázata, hogy a horrorfilmek fiktív természetüknél fogva lehetővé teszik a néző pszichológiai eltávolodását a megtekintett erőszakos cselekedetektől. Így járul hozzá tehát a horrorfilmek kedveléséhez a fent említett harmadik tényező, vagyis az, hogy tisztában vagyunk vele, hogy amit látunk, az nem a valóság. A kutatások szerint ez kifejezetten hasznos, mert azokra a személyekre, akik reálisabbnak tekintik a látott erőszakos tartalmakat, rosszabb hatással is vannak ezek, mint azokra, akik tisztában vannak a képkockák valóságtartalmával (vagyis inkább annak hiányával).
Egy másik kutatásban továbbá úgy találták, hogy a horrorfilmek megtekintésére irányuló motiváció kapcsolatban áll a félénkséggel, az empátiával és az élménykereséssel is. Az élménykereső és kevésbé empatikus személyek általában fokozottan kedvelik a horrort, míg akik félénkebbek, inkább undorral tekintenek ezekre a tartalmakra. Ezenkívül fontosak a néző filmekre adott kognitív és affektív válaszai, hiszen hajlamosak vagyunk valamelyik szereplővel (akár a gyilkossal, akár az áldozattal) azonosulni. Ha ennél is tovább akarunk menni, és az analitikus pszichológia szempontból közelítünk, elmondhatjuk, hogy Jung úgy gondolta, hogy az ilyesfajta tartalmak a kollektív tudattalanban mélyen eltemetett archetípusokhoz kapcsolódnak, valamint személyiségünk fel nem tárt oldalához, amit árnyéknak nevezett. Az erőszakos tartalmak figyelemmel kísérése lehetőséget biztosít a katarzis megélésére, vagyis a bennünk dúló energiák levezethetővé válnak. (Az újabb elméletek szerint viszont az analitikus megközelítéshez mindenképpen hozzá kell tennünk, hogy igen nehéz ezeket az állításokat empirikus úton igazolni.)
Összefoglalva tehát, azért szeretjük a horrorfilmek, szellemvasutak és hasonlók által kiváltott rettegést, mert tudjuk, hogy ezek nem jelentenek számunkra valódi veszélyt, illetve képesek vagyunk egyfajta pszichológiai távolságot tartani a látott erőszakkal szemben. Természetesen ezzel a cikkel nem buzdítok senkit ilyen médiatartalmak fogyasztására, ha egyébként undort és erős félelmet érez már csak a gondolattól is, hogy horrort nézzen, azonban aki szereti az ilyesmit, annak érdekes lehet tudni, hogy mi is áll rajongásának hátterében.
Simkó Kinga
Források:
https://www.filmtekercs.hu/raadas/a-horror-lelektana
http://www.onlinepszichologia.hu/blog/blogpost/361
https://www.psychologytoday.com/blog/in-excess/201510/why-do-we-watching-scary-films