Három hét gólya szemmel

Minden kezdet nehéz. De van, hogy ehhez a nehézséghez izgatottság és kíváncsiság társul. Miért? Mert a teljesen új élethelyzet, az új környezet új kihívásokat jelent. Már a ”nagybetűs élet” küszöbén kopogtatva, természetes persze, ha néha megtorpanunk, mély levegőt veszünk és úgy vetjük bele magunkat az ismeretlenbe. Röviden így jellemezném az egyetemet megelőző időszakot, valamint az első hetet. Nézzük egy kicsit bővebben, mire is gondolok pontosan.  

A gimnázium elhagyása kinek rém egyszerű mutatvány, kinek hatalmas lépés. Függ attól is, hogy milyen közösséget, milyen intézményt hagyott ott. Egy biztos: most minden teljesen más. Több felelősség, nagyobb szabadság, változó követelmények. A lényeg, hogy venni kell az akadályokat, csak előre, menni tovább. De mi is az első ”akadály”, amivel egy elsős szembekerül? Bizony. A gólyatábor. Ódákat, legalábbis órákat lehetne zengeni arról, milyen emlékekkel, tapasztalatokkal gazdagodtam az alatt az öt nap alatt. De mivel sem elég virtuális tinta, sem elég ideje a kedves Olvasóközönségnek, ezért próbálom csak a leglényegesebb dolgokat elmesélni.

Az első pillanattól kezdve magával ragadott a társaság HANGulata. Ehhez mondjuk hozzájárult az is, hogy indulás előtt a csoportvezetők, különböző főgonoszoknak beöltözve, teli torokból énekeltek, megadva ezzel a beszélgetés kezdemények alapzaját. Mivel az esemény egyik kulcsszava a ”meglepetés” volt, mind a helyszín, mind a program találgatás tárgyát képezte. Ennek (is) köszönhettük, hogy az izgalomfaktor az egekbe rúgott.

Szerintem mindenki képzelje el magában, mit és mennyit várna el egy ilyen tábortól. Most legyen szíves szorozza meg öttel és akkor talán megkapja a valós színvonalat és hangulatot. Tényleg? Tényleg. Attól kezdve, hogy beosztottak minket egy-egy csapatba, (akik mára már, mint kis család funkcionálnak,) egész addig, míg mindenki el nem búcsúzott szombaton, fantasztikusan szórakoztunk.

Egyszer Piroska gyilkosát kellett megtalálnunk számtalan homályos nyomot követve. Máskor zseblámpával róttuk a terepet, feladatok után kutatva és teljesítve azokat. Volt, mikor falut jártunk, hogy fantáziával és leleménnyel pontokat gyűjtsünk. A sport sem maradhatott el. Ha hiszitek, ha nem, még okultunk is, hiszen megismerkedhettünk az egyetemhez kapcsolódó minden tudnivalóval.

Ez volt ”röviden” a GT. De nem állt meg itt az élet. Eltelt pár nap, és az ember már a szeptembert köszönthette. A tanítás még nem, azonban a G7 kezdetét vette. Hogy mi is történt ott pontosan? Kérdezzétek meg a mellettetek ülőket, állókat, telefont nyomkodókat (lehetőleg a diákok közül), és háromból kettő biztos boldogan fogja ecsetelni az ottani élményeket. A maradék egy meg veletek együtt fogja szájtátva hallgatni az élménybeszámolót. Sajnos én nem tudtam részt venni rajta, de azt tudom, hogy ott is adtak a csapatépítésre túrával, szabaduló szobával, ilyen és ehhez hasonló aktív vagy épp pihentető programokkal.

Tekerjük az időt az első tanítási napra. Tegye fel a kezét, aki nem rágta tövig a körmét, még ha képletesen is, egy ilyen hétfő hajnalán. Ha éppen jelentkezik valaki, tegye csak le nyugodtan a kezét, mert érdekesen nézhet rá a környezete, hogy olvasás közben minek lóbálja a kacsóját. Tehát: első nap, első órák. Sejthető, hogy mindegy hol van az ember, bemutatkozással indul minden. Ez a közösségszervezők sovány, majd’ ötven főt számláló szakán se volt másképp. Bár mindenki tudja, hogy úgysem jegyzi meg senki a nevét (hacsak nem valami igazán egzotikus vagy érdekes.) De azért óráról órára elismételtük. És bizony ti se jegyeztek meg sokat, legalábbis, ha olyanok vagytok, mint én. Üsse kavics, gondolja az egyszerű diák, van még fél év kérdezgetni erről másokat. Viszont utána már kicsit kínos.

Mindenkinek vannak emlékei a gimnáziumi tanárokról. A kedves, komor, szigorú vagy ép halál laza tanerőről. A rengeteg macskakaparással teleírt füzetről és a tudás fejbe tuszkolásáról. Nos ez az emlékkép jócskán meghatározza azt, miként tekintünk a lehetséges jövőnkre kezdetben. Aztán persze a valóság a könnyed ötven tonnájával maga alá döngöli ezt az elképzelést. Amint az oktatók felvázolták előttünk, miként és milyen módon fognak minket faragni az elkövetkezendő szemeszterben, rá kellett jönnöm, hogy vége a magolásnak és az értelmetlenül teleírt papírhalmoknak. Itt bizony dolgozni kell. Főleg a szürke állománynak. Mert itt nem a tanár beszél, mi meg ülünk a sültgalambot lesve. Hanem kerek perec a tudtunkra adták, hogy az interaktivitás itt bizony alapvető. Mert szinte minden tárgyból előadásokat fogunk tartani, mi, tojáshéjjal a sejhajunkon. Egyedül, párban vagy épp csoportban. Persze nem ötszáz ember előtt, de azért tized akkora közönség is megrémítheti azt, aki nem szokta a reflektorfényt. Ez is egy lényeges aspektus. Mármint nem az ijesztegetés. Hanem az, hogy új helyzetek elé állítanak minket. Kihívásokat gördítenek az utunkba. A kreativitás és a csapatmunka így, akarva, akaratlanul is fejlődni fog. A kommunikáció és az előadásmód szintén. Itt végre a diák nem szenvedő alany, hanem aktív részes.

Az órarendről nem merek beszélni, mert szerintem az ELTE és Magyarország összes felsőoktatásban résztvevő hallgatója ebben a szent minutumban megkövezne. Maradjunk annyiban, hogy a hét nem minden percét fogjuk az épület falai között tölteni.

De hogy ne csak arról írjak, ami közvetlenül az egyetemez kapcsolódik, megemlíteném a szakra járókat is. Vannak köztük muzikálisok, olyanok is, akik már taposták más iskola padlózatát. Akadnak fejlett nyelvtudással rendelkezők, és persze nem maradhatnak el az ismétlődő nevek sem. Ez a sok színes egyéniség adja majd, és már most is, a szép összképet.

Ha jól számolom, összesen három hét eseményeit sűrítettem bele minél rövidebben ebbe a cikkbe. És még így is mennyi mindenről írtam és mennyiről tudnék még! Ezen is látszódik, hogy pezseg az élet. És az is, hogy elkövetkezendő időszak miért lehet életre szóló élmény, emlék és emberi kapcsolat.  

Radványi Dóra

Fotók: Médiagroup