Sóhajtva suhan a szelíd szellő,
Rád vár némán a könnyű eső,
Te elbújsz gyorsan a cseppek elől,
Én azt várom, hogy rám essen az első.
Vihar verte, ázott álmok,
Reményvesztett valóságok,
Már mindegyik csak átok,
Orromnál előrébb nem látok.
Lehangolt lombok ártatlanul állnak,
Szomorkodik a fűz minden egyes ága,
Te alá állsz, hogy szűnjön magánya,
S hagyod, hogy én egyedül ázzak.
Halkan hullnak a csendes cseppek,
Hosszú az út, mire a földre esnek,
Te azt várod, hogy végre vége legyen,
Én azt várom, hogy jobban ráeredjen.
Köztünk keringenek elveszett emlékek,
Tiszta, szomorú, vidám életképek,
Mikor te az esőben áztál értem,
S én elfeledtem mindent, mert Te ezt kérted.
Baranyai Zsófi