Némán bámulom azt a vonatot,
Ami megtörte a hangulatom,
Mert te ültél az egyik fülkében,
S egyben szívem legkedvesebb csücskében.
A sínek mellett sétálgatok,
Könnyeimet visszafojtom,
Nézem, ahogy lassan távolodsz,
Érzem, ahogy illatod párolog.
Nem látsz, már nyugodtan sírhatok,
Könnycseppek gördülnek az államon,
Melyek földre érnek egyenként,
Az elfeledett emlékek tetején.
Peronon hagyott búcsúcsókok
Tömege őriz utolsó bókot,
Öleléstengeren a vitorlások
Szél nélkül vergődnek a hullámokon.
Hazafelé tartasz, pedig itt vagy otthon,
Vonz a vidék, a nagyváros pedig hoppon
Marad, s én egyedül fekszem az ágyamban,
Csak hiányod ölel álomba.
Baranyai Zsófi
