Mi jut eszünkbe a Halloweenről? Horrorfilmek, szörnyek, tökök, jelmezek, édességek, csoportkohézió… Edward Dienernek és csapatának valószínűleg az utóbbi. És ha már eszükbe jutott, jó szociálpszichológusokként egy elrettentően hosszú című vizsgálatot és tanulmányt is készítettek róla. A deindividualizációs változók hatása a lopásra a halloweeni csokit-vagy-csalunk játékosok körében (Effects of deindividuation variables on stealing among Halloween trick-or-treaters) egy igazán szellemes kísérlet volt- a szó legszorosabb értelmében. És hogy mit is tesz a deindividualitás? A későbbiekben erre is fény derül.
1976-ban járunk, hét évvel a Zimbardo hírhedt börtönkísérlete után, mely alapjaiban rengette meg a szociálpszichológiát, így nem csoda, ha Diener is részben innen merített ihletet- na persze nem zárta be az egyetem alagsorába a megszeppent gyerekeket, csupán a hipotézisében és tanulmánya bevezetésében utal a szerepjáték, a csoportnyomás és anonimitás viselkedésmegváltoztató hatásaira. Kollégái, Arthur L. Beaman, Scott C. Fraser és Roger T. Kelem, neves szociálpszichológusok segítségével 1352 seattle-i kiskorú személyt figyeltek meg 27 véletlenszerűen kiválasztott házban. Mint ahogy az a gyerekkísérleteknél megszokott, az „alanyok” egyfajta játékként fogták fel a vizsgálatot – hiszen semmi mást nem kellett tenniük, csak amit az Egyesült Államokban október 31-e éjszakáján szokás- ajtóról ajtóra járogatva édességeket (és pénzt) kéregettek és kaptak.
A feladat egyszerű volt: adott egy asztal (igen, a tanulmány szerint ennek másfél méter hosszúnak kellett lennie, szemben az ajtóval, rajta két, egymástól 0,6 méter távolságra lévő tállal- fő a pontosság), egy zacskó cukor és pár aprópénz. A ház lakói- egy szimpatikus hölgy és szótlan társa- ugyan ajtót nyitottak, de meglehetősen elfoglaltak voltak. „Szolgáld ki magad”- mondták- „Vehetsz egy cukrot.”- majd elvonultak az előszobából. És ami ez után jött…
Semmi meglepő. A gyerekek egy része betartotta a szabályokat, egy nagy része azonban annyit tömött a szatyrába, amennyit nem szégyellt, legyen szó édességről, vagy a nem említett pénzről. Az érdekes rész ott jön, amikor az amerikai tudósok megállapították, milyen faktorok játszottak szerepet a döntésükben.
A legerősebb mind közül persze a szülői hatás volt: csupán nyolc százalék zsebelte be a készlet egy részét, miközben anyuci/apuci fogta a másik kezét, bár a számok szerint itt is voltak lázadók, vagy született szemfényvesztők. A másik fontos szempont az anonimitás megőrzése, illetve elvesztése volt: ha a gyerek egyedül jött, és a hölgy megkérdezte a nevét, illetve, hogy honnan jött, 7,5% merte rátenni a kezét a cukorkákra. Egyszerű csevejről van szó, mégis egy fontos aspektust megváltoztatott. Amint lekerült a maszk, az „alany” már nem takarózhatott a frissen felvett, időszakos identitásával, és bizony ott volt a felelősség is. Nem úgy a csoportban… Ha összeverődve mentek kéregetni, ráadásul vendéglátóik nem érdeklődtek utánuk, egyszóval nem „leplezték le” őket, 57,2% engedett a csábításnak.
De mégis hogy jön a képbe a deindividualizáció? Ez a meglehetősen kacifántos szó az egyéniségre utal- pontosabban annak elvesztésére. Persze nem arról van szó, hogy a gyerekek vérfarkasnak képzelve magukat kirabolják szegény jólelkű szomszédjaikat. A csoportnyomás, a néhol birkaösztönnek csúfolt jelenség egy gyakran felszínre törő ösztön, ennek egy destruktív, ártó válfaja a személytelenség, a beolvadás. Ilyennel találkozhatunk a forró hangulatú, elfajult tömegtüntetéseken, a beszédek után extázisba eső hallgatóság esetében, de számos történelmi és gazdasági eseményben is közrejátszott. A kulcsszó a felelősség, ami önmagában ijesztőbb, mint pár képregényhősnek öltözött lurkó az ajtóban. Az, hogy tetteinket mi irányítjuk, és azok belátható és beláthatatlan következményei egyaránt számon kérhetőek rajtunk, a szabadságunk kulcsa. A legnagyobb szabadságérzet viszont akkor társul ehhez, ha kicsit fellélegezhetünk, kibújhatunk e súly alól, beolvadhatunk a tömegbe, eggyé válhatunk a társainkkal. A közösségi érzés szélsőséges (de egyáltalán nem ritka) esetben felülírja tehát személyiségjegyeinket, és ugyan nem leszünk vérengző gyilkosok, de szabadabban értelmezzük a normákat. Például nem egy cukrot veszünk el a tálból, hanem kettőt. Vagy hármat. Vagy felgyújtunk egy autót…
Összefoglalva, az emberek hajlamosabbak megszegni a szabályokat, ha egy csoport tagjai, illetve ha azon belül, vagy legalább is kívülállók számára felismerhetetlenek, nem nyomon követhetőek. Az, hogy mennyire ez, vagy a csoport tagjainak egymásra gyakorolt hatása határozza meg a viselkedést, két el nem határolható tényező. Ha ez eddig meg is felelt a köztudattal, a kísérlet még egy felismerést tett, mégpedig a vezető és a követők viszonyáról. A tanulmány összefoglalásában elhangzik, hogy reciprokált, tehát fordított befolyással rendelkeznek: a vezető viselkedését meghatározza követői jelenléte, és az ez alapján tanúsított magatartása van rájuk hatással. Ördögi kör, nemde? Persze ebbe nem gondol be a vámpírnak öltözött HMCS (helyi menő csávó), amikor ördögi mosollyal az arcán kiemel a megengedettnél több édességet. Tanulság: válaszd a kevesebb csokit, ne a deindividulitást!
Zelena Dorina Lilla
Források:
- http://socialpsychonline.com/2015/10/halloween-psychology-deindividuation/
- A kísérlet: http://dx.doi.org/10.1037/0022-3514.33.2.178
- https://en.wikipedia.org/wiki/Deindividuation
Képek:
