Az üveghegyen túl…


2019. március 20-án, 18.00-tól a Kazinczy aulája csaknem megtelt a várakozó közönség suttogásával. Dr. Riskó Ágnes klinikai szakpszichológus, pszichoanalitikus “Az üveghegyen is túl… – Bevezetés az analitikus onkopszichológiába” címmel tartott egy egyórás előadást, melyet a közönség kérdései követtek.

dr. Riskó Ágnes

Először a cím került kibontásra. Miért pont üveghegy? És miért pont azon is túl? Az üveghegy egy szemüveg – kiválóan átgondolt metafora. Gyakran ezen a speciális szemüvegen keresztül kell tekintenünk a rákbetegekre, ahhoz, hogy valóban lássuk az ő problémájukat, s ne csak a rákra, mint biológiai csapásra gondoljuk egy-egy beteg kapcsán. Az ember nem egyenlő a rákkal. Triviálisan hangzik, ám hajlamosak vagyunk más embertársunkat a diagnózissal azonosítani. Másrészt ez a szemüveg az előadó szemüvege is, hiszen rengeteg tapasztalat, élmény fűzi dr. Riskó Ágnest a rákbetegekhez.

Az előadás első pár diája rendkívül bensőséges hangulatot teremtett. Betekintést kaptunk az Országos Onkológiai Intézet történetébe, s a varázslatos közvetlenségből fakadóan minden apró – a doktornő számára rendkívül meghatározó – információt élvezet volt hallgatni. Az előadónővel együtt beléptünk az intézet kapuján, megjelent az épülete régen és most. Felidézésre került az egykori Siesta kórház, ahol József Attilát gyógyították, s melynek atmoszférája a mai napig visszaköszön az Onkológiai Intézetben. A doktornő meghatottan emlékezett vissza arra az 1990-es „A” belgyógyászati onkológiai osztály csapatra, amely rábólintott az analitikus pszichológus onkoteambe való bekerülésére. Mondván: “ha nem lesz rá panasz, akkor maradhat.” Ezek után megérkeztünk a jelenbe, dr. Riskó Ágnes elmondása szerint, 2010. óta egyre több fiatal dolgozik az intézetben, és szinte minden osztályra jut egy-egy pszichológus.

A megható pillanatok folytatódtak a pszichológusnő emlékeivel, egy 22 éves fiatal páciense rajzaival. A vásznon a rajzok szinte életre keltek, a betegség különbözői szakaszai vetültek szemeink elé. A diagnózisközlés hatására a személyiségben egyfajta hasadás mutatkozott, megrendült az ősbizalom a testben, mely az önarcképen is tükröződött. Ezen kívül a kemoterápia kiszámíthatatlansága, a halálfélelem és végül egy utolsó békés búcsúkép tárult elénk. Az ábrák alapján egyértelműen kiderült: a betegségről és az azt kísérő lelki folyamatról a legjobb tanítók maguk a betegek.

Noémi első önarcképe – “hasított, borderline test-élmény”

Az előadás következő részében áttértünk egy inkább elméleti síkra. Ismét a múltba nyúltunk vissza, most egészen az ókorig. Megtudtuk, hogy az emlőrák a melankolikus nők betegségének számított, majd fokozatosan jutottunk el a betegségről alkotott mai tudásig. Hangsúlyozásra került a következő: a rákbetegek sokfélék, nincs predesztinált karakter, és nincs rákra hajlamosító személyiség sem. Dr. Riskó Ágnes kitekintett az onkológia határterületei felé is, gondoljunk itt a pszichológiára, filozófiára, de akár az informatikára vagy a jogtudományra.

Ezek után az előadás fókuszába a rákbetegség kezelési folyamata került. Talán nem meglepő az a tény sem, hogy mivel minden rákos beteg- gondoljunk itt a betegség biológiai jellemzőire is- különböző, így a kezelési folyamatok is rendkívül változatosak. Habár vannak megszokott eljárások, standard utak, ám minden beteg másképp reagál a kezelésre. Az előadónő többször is megerősítette, hogy a gyógyulás kulcstényezője a személyiség fejlettsége. Minél érettebb, teherbíróbb egy beteg személyisége, annál nagyobb az esélye a betegséggel való eredményes megküzdésre.

Mivel a lelki jelenségek kifejezetten hullámzóak, ezért az előadásból sem maradhattak ki. A pszichológusnő felidézett néhány kórtermet a számunkra. Elmondta, hogy gyakran megjelenik az Ő szemei előtt is egy-egy idős betegek plüss játékokkal telepakolt ágya, infantilis viselkedése, gyermeki haraggal átitatott reakciója. Ennek a magyarázata a lelki regresszió, azaz a betegek időnként visszacsúsznak egy korábbi életszakaszukba. Fontos jelenség még az áttétel. A páciensek gyakran úgy tekintenek a kezelőikre, mint anyjukra vagy más jelentős személyekre. Ekkor a tudattalan vágyak bizonyos tárgyra(=személyre) aktualizálódnak. Az áttétel visszafele is működik, ekkor viszontáttételről beszélünk. Van hogy a terapeuta úgy érzi magát, mint a beteg: fáradt, hányingere van, holott ő nem daganatos beteg. Így az előadónő a megfelelő szupervízióra is felhívta a figyelmet.

Megadva a keretet az előadásnak, dr. Riskó Ágnes ismét egy személyes információt osztott meg velünk. Előkerült Székács István neve, aki a pszichológusnő szupervizora volt abban az időben, amikor terepmunkája miatt pszichoszomatikus tüneteket tapasztalt önmagán. Az előadónő meghatottan mesélte, hogy 7 éven át, heti 2×50 percre találkoztak. Az alkalmak folyamán sor került különféle álomelemzésekre, a halállal kapcsolatos témák analizálására, “szemtanú élmények” elemzésére, azok szavakba foglalására. A két szakember olyan kérdésekre kereste a választ, hogy miért szeretne valaki analitikus lenni, mi vezérel egy analitikust a rákos betegekkel való foglalkozásra. Habár ezekre a kérdésekre szavakban nem kaptunk visszajelzést, de dr. Riskó Ágnes életútja, motivációja nonverbálisan egyértelmű válaszként szolgál.

S mégis mi van az üveghegyen túl? “Egy nagyon furcsán zárt világ, ahol nagyon furcsa csönd van. Mindenféle maszkok, zöld ruhák, s szagok…de ami a legfontosabb: emberek-emberek is vannak.” Úgy gondolom, örökké a szívembe zártam ezt az előadást. Kicsit megtudtam az üveghegyen túlról egy olyan színvonalas bemutató részeseként, ami megérintette és felmelegítette a hallgatóság lelkét.

Papp Ágnes – ELTE Illyés Sándor Szakkollégium