Amikor a mentális zavarokról és bírósági ügyekről beszélünk, sok ember hajlamos a két témát egy kalap alá venni, és azt gondolni, hogy (szinte) mindenki, aki bűncselekményt követ el, „őrült”, épp ezért (szinte) minden „őrülttől” óvakodnunk kell. Ebből kiindulva két tisztázandó kérdés is felmerül, melyekkel ez a cikk is foglalkozik, avagy: Valóban őrültek-e a mentális zavarral küzdő személyek?; illetve ebből következően: Félnünk kell-e a mentális zavarral élőktől?
A mentális zavar kifejezés egy olyan pszichiátriai kórképeket magába foglaló gyűjtőfogalom, melyek orvosi és társadalmi problémákat egyaránt okoznak. Ez a definíció ugyanúgy magában foglalja a hallucinációkkal, téveszmékkel járó skizofréniát, az empátiahiánnyal, gátlástalansággal jellemezhető antiszociális személyiségzavart (melynek egyik alesete a pszichopátia, amiről korábban már olvashattatok tőlem), mint a depressziót, melynek tünetei közé tartozik például az erős levertség vagy a motivációcsökkenés. Fontos, hogy ezek a személyek semmiképp sem nevezhetőek, nevezendők a mai terminológia szerint őrültnek – ezért a zárójeles kifejezés az előző bekezdésben –, sőt, ma már a betegség helyett is inkább a zavar kifejezést használjuk állapotuk leírására. Ebben a cikkben a mentális zavarok törvényszéki vonatkozásairól szeretnék szólni, kics
it konkrétabban arról, vajon hogyan lehet (természetesen nem terápiás értelemben) kezelni, megérteni ezeket a kórképeket, s ezeknek milyen implikációi lehetnek a törvény előtt.
A mentális zavarok és a bűncselekmények elkövetése közötti kapcsolat már igen régóta vizsgálatok és a média érdeklődésének tárgya. Az 1980-as évek elején például egy Peter Sutcliffe nevű férfiról szóltak a híradások, akit 13 nő meggyilkolásáért vettek őrizetbe, s akiről végül bebizonyosodott, hogy paranoid skizofréniában szenved. Pár évvel később, 1983-ban a közvélemény – a személyiségzavarban szenvedő – Dennis Nilsen nevére kapta fel a fejét, akinek 15 férfi meggyilkolásáért kellett felelnie. Tehát már az elmúlt évtizedekben sem volt hiány a mentális zavarok médiamegjelenítésében, a híradások azonban gyakran félreértelmezik a fent említett eseteket, és ok-okozati kapcsolatot feltételeznek az elkövető mentális állapota és a bűncselekmény-elkövetés között.
Pszichiáterek és jogászok
A pszichiátria és az igazságszolgáltatás egyaránt foglalkozik a bűnözői magatartással, a két terület céljai azonban eltérnek: míg előbbi terápiát, kezelést, addig utóbbi igazságszolgáltatást és büntetést nyújt az elkövető számára. Prins kiemelte, hogy a bűnelkövetőkkel foglalkozó kutatások nagy része problémákba ütközik mind a mentális zavarok, mind a bűnözés definíciójának megalkotásakor. (Prins, 1995) Mindkét fogalom elég komplex, épp ezért sok vita övezi őket, így rendkívül óvatosnak kell lennünk, ha a két jelenség közötti kapcsolatot keressük, főleg akkor, ha a mentálisan zavart személyek arányát kívánjuk meghatározni a börtönviseltek, bűnözők körében.
Swinton 1991-ben összegezte Herman és munkatársai (Herman et al., 1991), valamint Bland és munkatársai (Bland et al., 1991) kutatásait, melyek elítéltek körében a skizofrénia élettartam-prevalenciáját 3, a mániáét 1, és a depressziót 29%-ra becsülték. Bland ugyanezen klinikai kórképek prevalenciáját 2, 3, illetve 14%-ra becsülte. Mindkét kutatás a szerhasználatot nevezte meg a leggyakoribb diagnózisként (69 és 87 százalékos prevalencia mellett). Gunn és munkatársai (Gunn et al., 1991) vizsgálatában 1%-os prevalencia mutatkozott meg a skizofrénia tekintetében 1751 férfi és 273 női elítélt interjús vizsgálata során, de itt is a szerhasználat volt a leggyakoribb, és a személyiségzavarok is elég gyakorinak bizonyultak. Ezen adatokból tehát kiderül, hogy az oly sokak által démonizált és bűnözéssel összefüggésbe hozott skizofrénia például nem biztos, hogy akkora veszélyeket rejt magában, mint ahogyan azt sokan vélik. A skizofrénia élettartam-prevalenciája a teljes populációban is 1% körüli, így hát teljesen normális, ha börtönviseltek körében is nagyjából ugyanilyen arányt találnak.
A fenti adatok mellett fontos megemlítenünk, hogy a pszichés zavarok börtönökben való előfordulásával foglalkozó irodalmak két fontos tényezőt emelnek ki. Először is, a börtönökben konzisztens volt a pszichiátriai zavarok aránya, másodszor pedig, kijelenthető, hogy a mentális zavarokkal élő elítéltek pszichiátriai ellátása jócskán hagy maga után kívánnivalót. Felmerült, hogy ezen személyek más bánásmódban kellene, hogy részesüljenek, mint mentálisan „egészséges” társaik, azonban ez még nagyon sok tekintetben várat magára.
Kriminológiai tanulmányok
A kriminológia területén végzett kutatások nagy része világosan kimutatta, hogy a törvénysértések elkövetését nem a fennálló mentális zavarok jelzik előre leginkább, hanem az, ha a személy már korábban is követett el törvénysértő cselekedetet, illetve az is számít, hogy ezek a cselekedetek hányszor és milyen súlyossággal fordultak elő. A kutatók arra is rámutattak, hogy olyan szociológiai okok állhatnak a mentálisan zavart személyek bűnözésben való felülreprezentáltsága mögött, mint például a mentális zavarok kriminalizálása. Rengeteg újabb kutatás is megerősíti azt a tényt, hogy nincs megfelelő bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a kriminális magatartás aránya magasabb lenne a mentálisan beteg személyek körében, mint a teljes populációban.
Vagy talán mégis a skizofrénia?…
Weller a korábbi eredményekkel részben ellentmondóan kimutatta, hogy egy súlyos bűncselekmény elkövetése akár a skizofrénia egyik korai indikátora is lehet, illetve a skizofrénia bizonyos tünetei akár előre is jelezhetik az erőszakosságot (Weller, 1984). Más kutatók is találtak arra vonatkozóan adatokat, hogy az epidemiológiai információkkal ellentétben az általuk vizsgált elítéltek 11%-a szenvedett skizofréniában (Taylor & Gunn, 1984).
Ezzel összhangban sokan a skizofrén betegeket tartják a legerőszakosabbaknak: egy kutatás szerint 253 olyan személy közül, akik életükben először tapasztalták a skizofrénia tüneteit, ötvenketten viselkedtek fenyegetően, azonban leggyakrabban azok jelentettek valódi veszélyt önmaguk vagy mások biztonságára, akik már régebb óta küzdöttek a kórral (Humphreys et al.,1992). Más vizsgálatok ugyanakkor azt mutatták ki, hogy az erőszakos magatartás a mentális állapotuk miatt kórházi kezelésre szoruló személyek esetében a kórházba történő felvétel előtt magasabb csupán.
A fenti adatok ellenére azonban érdemes tudni, hogy rengeteg arra vonatkozó információ is ismert, ami azt állítja, hogy a skizofréniában szenvedők sokkal valószínűbben lesznek bűncselekmények áldozatai, mint elkövetői. Ennek oka, hogy ez általában egy erős zavartsággal járó mentális állapot, így a csalások, átverések veszélyének fokozottan ki vannak téve ezek az emberek. Gyakori, hogy ők maguk inkább befelé fordulnak, nem nagyon keresik mások társaságát, kifejezetten félénkek, így egyáltalán nem helyes a skizofréniával élőket „veszélyes gyilkosokként” beállítanunk.
Veszélyesek-e a mentális zavarokkal élők?
Mivel a pszichiátriai és kriminológiai kutatások eltérnek egymástól mind tárgyukban, mind fő módszereikben, a fenti kérdés megválaszolása igen összetett. A kriminológia inkább a nagyobb csoportok, míg a pszichiátria inkább az egyén vizsgálatára fókuszál, ennélfogva az egyéni pszichopatológiák ismerete a bűnözői viselkedés egyes eseteinek magyarázatára hasznos lehet, azonban ez nem általánosítható teljes egészében a teljes populációra. További limitáció, hogy a „mentális zavar” kifejezés annyira kiterjedt, hogy természetesen nem lehet reprezentatív minden „mentális zavarral küzdő egyén” részletes leírására. Valószínűleg sokkal tisztább fogalmi meghatározásokra, illetve további kutatásokra lenne szükség a kérdés megválaszolásához.
Felhasznált irodalom:
Anderson, M. (1997). Mental illness and criminal behaviour: a literature review. Journal of Psychiatric and Mental Health Nursing, 4(4), 243–250.
Simkó Kinga
