Hajnali 2-kor indultam otthonról a repülőtérre, Bordeaux-ban átszálltam egy buszra, így értem délután 16:10-re a kollégiumomba Toulouse külvárosába. Holtfáradtan, hiszen otthon éppen csak átpakoltam egyik bőröndből a másikba az azori-szigeteki önkénteskedés után, búcsúzni is alig volt időm, és már itt is vagyok. Alig tudok franciául, a B1-et kéziszótárral meg Google Fordítóval szedtem össze az OLS- teszten. A portásnő ezzel fogad: „az iroda négyig volt nyitva, jöjjön vissza holnap”.
Nem részletezem, a lényeg, hogy másfél órás, francia félszavakkal kísért kalimpálás után elértem, hogy megkapjam a szobakulcsot, benyitottam a kis sötét, fűtetlen odúba, amit kaptam, és összerogytam az üres hűtőszekrény mellett: igen, itt vagyok. Itt leszek karácsonyig. Takaró, párna sincs, a padló hideg, két pogácsám és egy almám maradt, és a telefonom nem fog semmilyen hálózatot, nincs net, még csak haza se tudok szólni, hogy életben vagyok… Elsírtam magam.
Ez 6 hete történt. Most úgy nyújtom a napjaim, mint a sajtot a pizzán, annyira király, nem akarok hazamenni!!
Ezen a hétvégén például azt a kastélyt megyek felújítani, amelyben André Breton meg Max Ernst élt egy darabig, de múlt héten három fellépésem is volt a cirkuszos meg a kortárstáncos csoportommal (az egyik tűzzsonglőrös volt, sose csináltam még ilyet), három nap alatt megjártam 92018 év művészetét Párizsban, vegetáriánus lettem, leugrottam Barcelonába is, kipróbáltam egy csomó cirkuszi szert, jazz- zenészekkel impróztunk, és fene tudja, hány éjszakát beszéltünk át a barátaimmal a Garonne partján egy-két sör mellett… Voltam túrázni a Pireneusokban, ahol, amikor páran eltévedtünk egy szakaszon, egy vak túravezető srác vezetett vissza minket az útra! A canyoningot is kipróbáltam, ahol 9-10 méterekről ugráltunk a szurdok széléről a hegyi patakba, vízesésekben csúszdáztunk le vagy alattuk másztunk át, néhol sziklát másztunk, és francia sanzonokat énekeltünk (mármint ők, én csak hümmögtem). Minden nap van valami király kulturális program, mozi, színház, kiállítás, múzeum, kaja, koncert, filmfesztiválok, és teljesen ingyenesek!
A campus lenyűgöző, még saját színházunk is van, ahol kétnaponta ingyenes előadások vannak, a könyvtár gigantikus, mozi is van, tavacska meg patak az épületek között, extra sajtokkal meg desszertekkel teli, olcsó menza, és a legjobb: mászóterem!!!! Maga az egyetem meg nagyon haladó szellemű, anarchista-vegán-genderless meg minden, a mosdók közösek, és több női nemi szervet láttam a falakra pingálva, mint férfit.
A francia csakúgy befolyik az agyamba, észre se vettem, és ahhoz képest, hogy egy metróbérletet nem tudtam vásárolni egy hónapja, most simán elbeszélgetek bármelyik szaktársammal, válaszolok neuropszichó gyakon a kérdésekre, prezentációt tartok, ZH-kat írok, falom a Harry Pottert (a varázspálca „la baguette magique”, meg se lepődtem), és tudom követni az előadásokat is (mondjuk jegyzetelni még mindig ilyen torz „fragyarul” szoktam, de majd csak kikopik). Az órákon eleinte olyan volt, mintha egy szkafanderben ülnék, és senki se hallana engem: hiába tudtam a jó választ, egyszerűen nem mertem franciául megfogalmazni, vagy ha mégis, addigra rég túlhaladtunk a kérdésen…mindig el kell kérnem a jegyzeteket valakitől, pedig otthon épp fordítva szokott lenni… Szóval nem könnyű, de igyekszem! Van három francia órám, öt pszichós, a többi tárgyat meg a „tánc és cirkusz” nevezetű szakon vettem fel, legvagányabb szak ami csak létezhet!!
Hiába választottam Franciaországot, az egész világgal találkozom, chileiek, japánok, madagaszkáriak, mexikóiak, még egy tahiti haverom is van! Az egyik legjobb barátom egy török srác, akivel állandóan azon vitázunk, hogy most a joghurt meg a kávé meg a tzatziki törökök vagy görögök-e (nyilván görög), a legjobb barátnőm meg egy olasz lány, aki marionett-színházakkal szeretne foglalkozni. Annyi kultúrát ismerek itt meg, hogy felér egy Föld körüli utazással!
Az Erasmus ÓRIÁSI kaland, kihagyhatatlan lehetőség, hatalmas buli, de azért bőven megvannak a maga nehézségei, a sziszifuszi adminisztratív szikláktól kezdve a nyelvi nehézségeken át, a kulturális különbségeken keresztül (nem tapsolnak előadás után, olyan hiányérzetem van mindig, és úgy viszket a tenyerem, hogy tapsoljak) odáig, hogy otthon közben mennyi programról lemaradok, és mennyire hiányzik mindenki, MÉG MINDIG megéri. Ne érdekeljen, hogy csúszol-e, beszéled-e a nyelvet, hogy nem ismersz kint senkit, vagy hogy sok vele a papírozós macera. Csak vágj bele! Állati lesz!
Vulgarasz Zoé